Egy kilométerre lakom a határtól. Ha akarom, elindulok
gyalog és negyed óra múlva már a túloldalon vagyok. Senki sem állít meg, senki
sem szól hozzám, hová mégy, miért mégy, miért vagy ott, ahol. Igaz, nem is
találkozom útközben fura csoportokkal, fejkendős, gyermeküket ölükben féltőn
őrző asszonyokkal, szakállas, mosdatlan férfiakkal, szakadt nadrágú egyénekkel,
akik ijedten néznek körbe, ha egy idegent megpillantanak.
De kerékpáron is mehetek, úgy gyorsabb. Elérek a folyóhoz és
körbetekintek. Nincs szögesdrót, nincsenek közpénzen fizetett munkások, akik
huzalt hajtogatnak, hogy kerítést emeljenek. Egyszerűen áttolom a bringát a kis
hídon – már ha nincs árvíz és a derék Ipoly csendesen csordogál a maga medrében
-, és az ipolyvarbói kocsmában felhörpintett jéghideg korsó sör után a kora
nyári estén kisebbfajta szúnyoginvázió közepette visszatekerek a magyar földre.
Nem állít meg a szlovák csendőr, nem kéri az igazolványt, egy percre megállok
és nézem, amint hordalékot úsztat a vízfolyás, elmerengek, milyen jó itt élni,
északon, háborítatlanul, békében, nincsenek menekültek, migránsokat legfeljebb
a balassagyarmati belvárosban látok, de őket is csak távolról.
Egyszóval engem nem különösebben érdekel, hogy lesz-e négy
méter magas kerítés százhetvenvalahány kilométer hosszan a szerb-magyar
határon, vagy sem…
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése