Tíz éve írtuk (75.) - A legendás igazgató emlékei

A Soproni Erdészeti Technikum 1967 nyarán elutasította felvételi kérelmemet, így átirányítottak a Szántóba (Így hívták egykor a mostani Szent György Albert Gimnáziumot). Mivel családunkban tradíció volt a Balassi Bálint Gimnázium érettségije, és anyám ragaszkodott a tradíciókhoz, így az akkori igazgató, dr. Kiss Gyula – Gyuszi bácsi – segítségével beszuszakoltak ebbe a nagy múltú tanintézménybe. Őszintén megmondom, meglehetősen közömbös szorgalmú tanulója voltam az iskolának – bár, nem csak ennek… De fiatalok voltunk és szerelmesek, verseket írtunk, újságot, antológiát szerkesztettünk, és ellene szegültünk minden kötöttségnek, szabálynak. Persze, elődeink is így tettek, és mind az utánunk következő nemzedékek, a mai napig. 

Azt hiszem, ködbe vesző ifjúságomat is keresem, amikor becsöngetek Versényi Györgyhöz. Okos tekintete ugyanolyan vidámsággal csillan, mint harminc-egynehány évvel ezelőtt.

- Pedig megöregedtem – mondja minden keserűség nélkül – a nyolcvanadikat töltöm.

Születését tekintve nem, lelkében, minden gondolatában gyarmati. Nem, rosszul mondom, több annál: balassis. Ő tanár volt, én diák. Mindketten balassisok. Ez, és persze az azóta eltelt idő már régen feloldotta ismeretségünket a tegeződés megtisztelő örömében.

Hogyan lett belőled tanár Gyurka bátyám?

Érdekes, és hosszú út vezetett idáig. Eredetileg teológusnak tanultam. Szülőhelyemtől, Salgótarjántól csak egy rövid út vezet Egerbe. Magától értetődő volt tehát számomra, hogy ha teológia, akkor az egri papnevelő intézet. Itt voltam kispap egy ideig, de innen több kevesebb kitérővel Budapestre, a Pázmány Péter Tudományegyetemre kerültem, és mégsem lett belőlem pap, tanáremberré lettem.

Az ember azt hinné, hogy a Pázmány Péter Egyetem elvégzése után – főleg akkoriban – válogathat az állások között. Miért pont Balassagyarmat?

Én pontosan ötvenben kerültem Balassagyarmatra, tehát több mint fél évszázada. Friss diplomával a kezemben valóban volt választási lehetőségem, mégpedig Borsodnádasd és Balassagyarmat között. Mivel én salgótarjáni vagyok, Balassagyarmat neve többet jelentett nekem, és az idő megmutatta, hogy valójában mennyivel többet. Nagyon megszerettem ezt a helyet. Életem talán legnagyobb szerencséjének azt tartom, hogy ide kerültem. Itt ugyanis egy olyan nagyszerű tantestület volt, egyedülállóan nagy tanáregyéniségekkel, akiktől meg lehetett tanulni a szakmát. Nagy tévedés azt hinni, hogy az ember az egyetemen tanulja meg a pedagógiát. Tanárként nap, mint nap szembe kerültem egy megoldandó problémával, minden gyerek egy külön egyéniség, külön világ, úgyhogy én is rájöttem: a tanítást csak munka közben, és nem magadtól, hanem mások által lehet elsajátítani. A mai nemzedék már nem nagyon emlékszik ezekre a nevekre, de Szász Lajos, Dobó József, Németh Béla, Kovács László, Nagy Rezső mind hatalmas tanáregyéniségek voltak, akik életükkel tanítottak.

Érdekes, hogy latin – francia – görög szakosként magyart tanítottál, és főként igazgattad a Balassit. Mi vezetett téged ezekben az évtizedekben?

Én abban a korfordulóban voltam pályám csúcsán, amikor a középiskolai oktatásban mind szélesebb réteg tudott részt venni. Nehéz volt egy teljesen más rendszerhez szokott világot átvezetni egy új oktatási szemléletre. Amikor a szülők keze alól kicsúszik a nevelés, és azt főként az iskola veszi át, nem könnyű elismertetni az iskolapadot mint „második otthont”. Éppen ezért gondoltam úgy, hogy ha már „második otthon”, akkor legyen valóban otthonos. Tehát egész végig ez vezetett. Most, bár már nyolcvan éves vagyok,  még mindig ez hajt. A tanítás szeretete vezet arra, hogy szakkönyveket fordítsak, mert hiszem, hogy tanár és diák között munkatársi a viszony. Jó lenne, ha ezt a gondolatot mind több és több kollégának tudnám eljuttatni. Mert jó, ha minden tanár megjegyzi: csak annyi marad meg belőle, amennyit át tud adni másoknak.

Sztranyovszky Béla
2005. december 23.

Tíz éve írtuk (74.) - Átfutóban Szécsénkén

Hosszú ideig azt gondoltam, ennek a kisközségnek a neve kicsinyítő képzős változata Szécsény nevének. Kicsiny, jelentéktelen falucskának véltem Nógrád megye térképabroszán, amit egy vállvonással elintéz az ember: igen, futottak még…Egészen addig éltem ebben a tudatban, míg egy alkalommal meg nem csörrent a telefonom, volt évfolyamtársam, aki akkor a falucska kultúréletéért volt felelős, hívott:

- Bélám, indiai estet rendezünk, itt lesz a Kalkutta-trió, és bár nem Ravi Shankar fog szitározni, de Zakir Husain játszik tablán. Eljöttök, ugye?

Ha kezem-lábam bilincsbe verik, ha nejemet hátamon kell elcipelnem bilincsbe verten lapos kúszásban Romhányból Szécsénkére, akkor is ott leszek! Csukló és bokabéklyó végül is nem szerepelt repertoárunkban, csak a Trabi, az ezerszer áldott, öreg UC 62-20-as rendszámú Trabant, amivel átpöfögtünk Szécsénkére, meghallgatni Husaint és Kalkuttáékat. Kertész Csaba – hiszen őróla van szó! – szerettette meg velem ezt a falut; az ő fantasztikus és fanatikus zeneimádata csábított el ide. Azóta sem bánom. 

Nem véletlen tehát, hogy újra ide szólított a kíváncsiság, pont azért, mert az utóbbi években vakon, figyelmet sem szentelve rá, robogtam át a falun, akár a kövesdi vasútállomásra igyekeztem, akár egyéb célokat kergettem. Most Szalókapuszta is, a Százados kastélya is lassításra késztet. Nem tudom, mit rejt a szó: Szalóka? Személynév lehet? Vagy elfelejtett szláv elnevezés rejlik mögötte? A Százados kastélya név még csak-csak megfejthető, hajdan egy „obsitos” katona húzódott el ide a világ elől. A második háború utáni ínség és úrgyűlölet az ő kúriáját is elsodorta sok egyébbel együtt.

A zsidótemető az, ami most megállásra késztet. Kevés ilyen szépen gondozott zsidó emlékhely van széles e határban, mint a szécsénkei. Nem tudom, mikoriak lehetnek a sírok, a sírkövek között vannak teljesen megkopottak, de jól olvasható feliratúak is. Héber nyelvtudásom azonban még a csekélynél is csekélyebb; a központozatlan szöveget olvasni meg sem kísérelem. Annyit látok csupán, hogy meg-meglátogatják a temetőt, erről tanúskodnak a sírkövekre rakott kavicsok. A keresztény temetők sírjaira virágot tesznek a megemlékezők, gyertyát esetleg, itt a sírkő tetejére kavicsot. Kifelé menet meghajolva megsimítom a lépcső betonjába fehér kövekből kirakott menórát – hétkarú gyertyatartót – a halottak iránti tiszteletem jeléül.

Hajzsel Miklóst, Szécsénke fiatal polgármesterét kérdezem a falu történetéről.

- Árpád-kori település – mondja – régi neve Zerdahely volt. Mai nevét valószínűleg földbirtokosa után kapta, amikor Károly Róbert a XIV. század első felében Szécsényi Farkasnak adományozta. 1770-ben már Alsó- és Felsőszécsénkéről esett említés.

Gyorsan tisztázom: Felsőszécsénke ez, ahol most vagyunk, azaz a Nógrádkövesd felé átmenő út mentében; Alsószécsénke pedig a dél-keleti falurész, valóban alul van, legalábbis földrajzi helyzetünkhöz viszonyítva.

- Akkoriban – folytatja a polgármester – németek is éltek itt, a lakosság pedig főleg dohánytermesztéssel foglalkozott. A település lakói ma is elsősorban mezőgazdaságból élnek.

Ma már dohány nemigen van, de a Kétbodony és Szécsénke közötti területen több millió köbméter kitűnő agyag található, erre tervezik a jövő iparát: fazekasságot, téglagyártást. Kérdezem: konkurálni akarnak a romhányi építési kerámiagyártással?

- Nem – válaszolja – nem csempét, hanem egyfajta téglát, afféle időnek ellenálló vályogtéglát szeretnénk gyártani. Ez kitűnő hőszigetelő, stabil építőanyag, ma már kereslete is van.

Indulok. Mögöttem marad Szécsénke, a Pusztatemplomka emléke, ahol Kossuth Lajos lánytestvére, Piroska esküdött örök hűséget vőlegényének; a zsidótemető, a szikár templom. Az út bekúszik a vastagon havas fák alagútjába. Egy Ravi Shankar cd-t nyomok a kocsi lejátszójába, és a szitár lágy hangjai kísérnek hazáig.

(eszbéla)

2005. december 16.

Tíz éve írtuk (73.) - Nyugat-nógrádi barangolások

Szombat reggel van, annak minden lehetséges elkövetkezendő kellemetlenségeivel. Előbb-utóbb felzúg a porszívó, szorgos kezek csapkodnak majd a párnákon. Matyi, hófehér macskám és én majd elveszetten keringhetünk a rendcsinálás lázába bódult nők – feleségem és lányaim – útjában, haszontalanságunk teljes tudatában. „Megelőzni – gondolom – minden áron megelőzni ezt a borzalmat!” A kávéfőző kotyogása közben jön meg az ihlet: ahogyan hajdan a gazdasszony a fölöslegesen kotló tyúkok forró testét jeges vízbe mártva hűtötte le, lehűtöm én is a nők tettvágyát ebben a szép novemberi, szeles reggelben. Elviszem őket itthonról. Hogy hová? Újra a kávéfőző ad választ: hát persze, Horpácsra! Hányszor hallgattam így a főző sustorgását a horpácsi reggeleken. Néhány évet dolgoztunk ott, de a lányok már máshol növekedtek, nem ismerik a Mikszáth-kúria parkjának hangulatát. Onnan átruccanunk Tereskére, megnézzük a templom csodálatos freskóit, aztán majd ebédelünk valahol.

Így hát utánunk, Kedves Olvasó, barangoljunk együtt „Görbeország” kies tájain!

Horpács felé kanyarodom, Patak kis kőhídját elhagyva. Talán nem túl szerencsés egy temető látogatásával kezdeni a kirándulást, de itt meg kell állnunk. Szontagh Pál, Nagy Iván és a Mikszáth-család sírjai láthatók a templomkertben.

„Pompás kis falu ez, a drégelyi várrom alatt. Szondy két apródja az én rétemen kergette a lepkéket…Egy völgykatlanban van elbújva az egész falucska, eltakarva a világtól…Vasút nem vezet ide…postája nincs…a dűlőutakat is a gyep és a laboda veri fel. Minden úgy van még itt, ahogy Ali basa hagyta, mikor innen eltakarodott.” – írja Mikszáth 1905-ben, egy évre rá, hogy megvásárolta a Szontágh-kúriát. Mellette áll az eklektikus stílusú ténylegesen Mikszáth-kúria, amit 1906-ban az ifjabbik, akkor 21 éves Kálmán tervei alapján kezdtek építeni a papa „Jókai Mór élete és kora” című könyvének honoráriumából. Az előtérben a lányok elnémulva csodálják a feketésbarnára pácolt, csavart oszlopokat, a lépcsőfeljáró közepén elhelyezett szószéket, a sárkányos tükröt, Szontagh Pál fantasztikusan faragott szekrényét, a Mikszáth korának hangulatát árasztó bútorokat.

- Apa, és ti itt dolgoztatok? – fogalmazódik meg a kisebbikben a kérdés.

- Igen – bólintok, és nosztalgiával pillantok a kúria teraszáról valamikori lakásunk felé. Itt kezdtük közös életünket Ágival, feleségemmel.

Tereske. Innen már csak egy macskaugrás, ahol a templomot szeretném megmutatni a famíliának. Pusztaberki felé indulok, nagyon hamar elmerül a völgyben Horpács. Hátulról rám szól egyik utódom:

- Apa, óvatosabban vezess, most is bevertem a fejem!

Való igaz, kátyús az út, alattomos kanyarok teszik „élvezetessé” a vezetést. Miután Rétság irányába ráfordultam a 22-es útra, megkezdem a történelem órát.

- Csak, hogy tudjátok, butókáim (hátulról gyanús morgás, köhécselés…) Tereske neve az ószláv nád, ahogy hajdan hangzott, trst szóból ered, első leírt változata a Trska. Mivel eleink nagyon nem szerették az effajta mássalhangzó-torlódást, szép lassan kialakult a mai névváltozat, a Tereske. A templom első látásra jellegtelen külseje fantasztikus múltat hordoz. Tudtátok, hogy az 1800-as évek elején még kéttornyú volt? Kezdve a XII. századtól…

Megpróbálom dióhéjba gyömöszölni a több száz évet, a romantikát, gótikát, reneszánszot és barokkot.

- De ami számomra a legkedvesebb ebben a templomban, az a hajó északi falán lévő Szent László legenda freskója.

Itt megint kitérő következik, László Gyula értelmezése a Jó és Gonosz harcáról; a XII. század templomfestészetének céljáról; a Váradi Regestrumról; Szent László hermájáról.

Így folytatom, míg elő nem kerítjük a templom gondnokát, Farkas Esztert, a Petőfi u. 38 sz. alól. Készséggel jön segítségünkre, nyitja a hatalmas kulccsal a templomkaput. Mondanám, hogy középkori, misztikus félhomály fogad, de ez már a múlté. Igaz, gótikus csúcsív választja el a hajót az apszistól, de az oltár barokk, a hatalmas ablakokon keresztül árad be a napfény, megvilágítva a kun vitézt legyőző László királyunk alakját, a szőke hajú székely leány arcát. Láttán mégis megérint a hajdanvolt korok misztikuma, szinte hallom a gregoriánt zsolozsmázó fekete csuhás szerzetesek hangját. A falu széli Golgotáról még egy pillantást vetünk a templom zömök tornyára, aztán folytatjuk utunkat.

Romhány lenne következő megállónk, ha nem itt laknánk.

- Apa, itt nem állunk meg? – kuncog hátul a kisebbik. A belső tükörben visszanézve én is elnevetem magam. Holott ez a község is tartogat meglepetéseket a barangoló számára, nem túl kies arca dacára. II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelmünk itt vívta utolsó jelentős csatáját 1710. januárjában, ezt már csak apróbb harcok és a szatmári fegyverletétel követték. A Rodostóban, száműzetésben sínylődő fejedelem a monda szerint mogyorócsemetét küldött ide, a csata helyszínére, ebből izmosodott hatalmas fává a Rákóczi-mogyorófa. A Lókos-patak medrére épített háromlikú kőhíd korlátján vigyázza az utazók lépteit Nepomuki Szent János XVIII. századi kőszobra és itt áll a megye egyetlen millenniumi emlékműve is. Bereczky Máté, a szabadságharc honvédtisztje, aki a szablyát szemzőkésre cserélte, katonából pomológussá lett, Romhány szülötte.

Bánk lesz tehát a következő falu, ahol megállunk, ott is a Tengerszem Fogadó, ahol cipóban tálalt legényfogó levest eszünk majd, és báránysültet juhtúrós sztrapacskával. 

Miért legényfogó? Mert állítólag a legényt – azt a szegény, házasulandó, meggondolatlan legényt – akarták jól tartani az átmulatott éjszaka után. Somogyban a vak csibét etették meg vele, hogy vakon szédüljön a házasság tövises rózsabokrába. Itt ezzel a savanykás, tartalmas levessel kínálták a lányos háznál. Akaratlanul is eszünkbe jut a mese Mátyás királyról és a parasztról, akit a király vendégül látott, de tréfából nem kapott az ételéhez kanalat. „Huncut, aki a kanalát meg nem eszi!” – kiáltott föl ő, mi viszont a tányérunkat, azaz a cipót esszük meg jó étvággyal. A leves egy kellemesen savanykás, kapros raguleves, sok zöldséggel, amit ebben a fél kilós cipóban tálalnak, melynek a belét kivájják. A sztrapacska jellegzetesen tót étel, leginkább önmagában esszük, füstölt szalonna tepertőjével megszórva. Különlegessé a sült bárányszelettel varázsolták, ráadásul nyakon öntötték a pecsenyelével. Kellemesen harmonizált ez a két íz együtt, és fantasztikus volt a látvány is: a fehér sztrapacska az avarbarnán felragyogó bárányszelettel, mellette a zöld salátalevél, a paprika és paradicsomkarikák.  A vörösbor csupán koronája lehetett volna ennek az ízkavalkádnak.

Perc, maradj még! – mondanám, de indulnunk kell, haza.

(sztranyó)

2009. december 16.

Tíz éve írtuk (72.) - Óváros téri macskakövek

Óváros tér. Nevéből is kitűnik, hogy a város legrégebbi területét jelenti. Azt a helyet, ahonnan elindult a település a fejlődés útján, ahonnan egyre nagyobbá és nagyobbá terebélyesedett. Általában az Óvárosok a legféltettebb részek. Így van ez Prágában, Párizsban, vagy hogy közelebbit említsünk, a szomszédos Szlovákiai Bártfán, Lőcsén. Díszes épületek, cicomás kerítések, pompásan kidekorált házfalak jelzik a szorgos mesterek munkáját. Itt tartják a nagyobb rendezvényeket, galambok repdesnek fel a turisták között. Balassagyarmaton viszont nem ez a helyzet. Itt mintha mostohagyermek lenne az Óváros tér.

A gyarmati Óváros tér, vagy ha úgy tetszik a középkori városmag valahol a tömbházak mögötti kis Szerb templomnál kezdődik – nagyobb volt ám egykoron (!) – majd T alakban kiszélesedik. A szomszédos utcák pedig egészen lenyúltak a korabeli Ipoly-mederig, ma már sajnos csak az Ipolypart útig. Ha egy vendég manapság errefelé látogat, bizony alig-alig érinti meg az ódon hangulat. Legfeljebb a macskakő láttán támad nosztalgiája hajdanvolt korok iránt, de az összbenyomása egészen biztosan nem túl szívderítő. Lepusztult házak, üres telkek, mellettük a lakókörnyezetbe egyáltalán nem illő modern, emeletes házak. Maximum a Rózsavölgyi Márk Művészeti Iskola épületére csettinthetne rá, de hát az sem olyan állapotban leledzik, hogy kiállításon is megcsodálhatnák.

A közelmúltban szinte minden rendszerváltást követő városi önkormányzat felvette programjába az Óváros tér rekonstrukciójának ügyét. De hát más az elképzelés és más a megvalósítás, valahogy sohasem gyűlt össze annyi pénz, hogy komoly munkálatokba kezdjenek. Az uniós csatlakozás után azonban jócskán kitágultak a lehetőségek, minek következtében könnyen előfordulhat, hogy nemsokára nyertes projekt része lehet Balassagyarmat legősibb területe.

-        Mostanában több olyan uniós pályázatot is kiírtak, amelyek kifejezetten ilyen rekonstrukciós, városszépítészeti célokra ad forrásokat – tájékoztatott a jelenlegi helyzetről Moór Mátyás, Balassagyarmat főépítésze. – Az úgynevezett INTERREG támogatási keretekben viszont nem elég egyedül indulni, régiós, határon átnyúló együttműködéseket kell létrehozni, s ha minden jól megy, innen teremthetőek elő jelentős összegek, amennyiben sikerrel járunk. Hozzáteszem, minél szélesebb ez a kapcsolatrendszer, minél többen kapcsolódnak bele egy-egy projektbe, annál nagyobb az esély a támogatás elnyerésére. Balassagyarmat egyelőre Nagykürtössel áll ilyen településfejlesztési regionális kapcsolatban, de keressük a további partnereket is. Azonban az INTERREG támogatás nem a teljes beruházásra szól, hanem csupán az előkészületekre, vagyis a tervdokumentációnak, a beruházásra, megvalósítási- és üzleti tervek elkészítésére.

Mit is takarnak voltaképpen az Óváros tér korszerűsítésére vonatkozó tervek, amelyek, mint kiderült, alig változtak az elmúlt évtizedben.

-        Nyolc évvel ezelőtt készült el az Óváros tér, mint utca, és a belőle kiágazó Szerb utca térburkolati felújítási terve – folytatta a szakember. – Ennek lényege, hogy az új kövezet faltól-falig tartana, teljes szélességben. Szélein díszburkolatos gyalogjárdákkal, virágágyakkal, pihenőpadokkal. A közepén, a célforgalom számára fenntartott sávban pedig különféle, változatos, a szintből kiemelkedő térburkolati elemeket fektetnénk le, a gépjárműforgalom csillapítása érdekében is. Ide tartozik még mintegy száz férőhelyes parkoló kialakítása, buszparkolók létesítése, padok, virágok, esetleg szökőkút elhelyezése. Úgy gondolom, ezek az elképzelések ma sem túlhaladottak.

Csakhogy mindez rendkívül sok pénzbe kerülne, már csak azért is, mert az egész közműszolgáltatási rendszert fel kellene borítani a környéken.

-        Valóban rengeteg munkát igényelne ez az átalakítás – válaszolt erre a felvetésre Moór Mátyás. – A sok légvezetéket földkábelre illene cserélni, gusztusos kandelábereket kihelyezni, megoldani a teljes alépítmény-hálózatot.  Ez természetesen drágább kivitelezésű, de mindenképpen jövőbe mutató.

Arra a kérdésre, hogy mikor kezdődhet a tényleges beruházás, a főépítész nem tudott határozott feleletet adni.

-        Évekig is eltarthat, míg a tervekből megvalósítás lesz. Véleményem szerint hasonló utat kellene járni, mint amit a fővárosi, IX. kerületi önkormányzat is végrehajtott, amikor felújította szinte a teljes belső Ferencvárost. Ők tizenöt év alatt, százmilliós önerővel közel harminc milliárdos tőként vonzottak a kerületbe, úgy, hogy érdekeltté tették a vállalkozókat a korszerűsítésben. Az egész belvárost meg lehetne újítani Balassagyarmaton hasonló módszerrel. Csak a megfelelő tőkeerős cégek megtalálása nehéz. Mindenesetre mi már felvettük a kapcsolatot a IX. kerületi vállalkozással, és reméljük, a módszerüket jól tudjuk adaptálni a balassagyarmati viszonyokra is.

(hegedűs)

Tíz éve írtuk (71.) - Honismeretből jeles

Balassagyarmaton az iskolásoktól a legidősebbekig jól ismerik a Honismereti Kört. Ugyan a tevékenysége részleteibe csak a tagok, a beavatottak mélyednek, a különböző rendezvények és kiadványok nyomán a szervezet mind ismertebb és elismertebb. Otthonuk a Csillagház, vagyis a Jókai utca sarkán található kisnemesi kúria épülete, ahol számtalan értékes információt kaphatnak a város története iránt érdeklődők.

A Honismereti Kör elnöke, Kovalcsik András nem balassagyarmati. 1951-ben jött feleségével Gyarmatra, azóta lelkes lokálpatriótaként fotózik, cikkeket ír, kiadványokat szerkeszt, kutatja a város múltját. Számtalan kiállítás szervezése, album kiadása fűződik a nevéhez. A kezdetekre így emlékezik:

„Dél-Alföldről származom, Battonyáról, pontosabban Makó környékéről. Mezőkovácsháza az apai, Battonya az anyai felmenőim lakóhelye, én pedig Makón születtem, de csak azért, mert ott volt a kórház. ’51-ben végeztünk a feleségemmel a főiskolán, és akkor – nem kell mondanom, milyen világ volt abban az időben – az volt a szokás, hogy a pedagógusokat lehetőleg ne azon a vidéken helyezzék el, ahonnan származnak. A klerikális, meg az egyéb ilyen-olyan kötődések miatt. Bennünket is odaállítottak a térkép elé, és azt mondták: Zala, Fejér, vagy Nógrád megye a választási lehetőség. Én abban az időben népi táncoltam, meg benne voltam nyakig a népi gyűjtő mozgalomban, így ismert volt előttem Nógrád népművészeti hagyománya, meg aztán olyan szépen nézett ki a térképen az a barnás folt, hát azt mondtam: legyen Nógrád. Így ideköltöztünk. Először ugyan Tarjánba, de a feleségemnek nagyon nem tetszett az a hely. Nehezen, de sikerült elintéznünk, hogy Gyarmatra jöjjünk. Nagyon megkönnyebbültünk, mert, bár elhanyagolt kisváros volt, mégis annyira barátságos, meleg, családias. Azt kell mondanom, hogy tulajdonképpen nagyon jól választottunk.”

Éveken keresztül tanított a balassagyarmati tanítóképzőben, majd a Balassi Bálint Gimnáziumban. A Honismereti Kör létrehozásának ötlete pedig a hetvenes évekhez fűződik.

„Ekkor, ’75 táján kezdtem Farkas András festőművész (Bandi bácsi) ’népszerűsítésével’ foglalkozni. Egy-egy cikket írtam, egyéb kiadványokat hoztam össze. A helyi nyomdával való jó kapcsolatom lehetővé tette, hogy a Villon-albumot megjelentessük, két Madách-albumot, kiadtuk a Rajzok című albumát, a Madách összes illusztrációját, ezt a nagy albumot. Aztán 1979-ben úgy gondoltuk, hogy a Csillagházzal kell valamit kezdeni. Igen nagy fotóanyag állt rendelkezésünkre a város történetével kapcsolatban. Akkor rendeztük meg az első kiállítást: Arcok Balassagyarmat múltjából címmel. A városkép száz év alatt történt változásait régi képeslapokkal összehasonlítva. Voltak nagyon jó fotósok, Vácz Béla bácsi, Reiter Laci, Vojtkó Pista. Igyekeztünk a munkásságukat nyilvánosságra hozni, ehhez kellett valami orgánum, így megindítottuk a Honismereti Híradót. Most már persze átalakult, a városi könyvtár évkönyve lett, de valójában innen származik. El kell ismerni, a könyvtár komoly munkája áll az egész mögött.  Akkoriban megrendeztük a Balassi ’80 megemlékezést. Valami fantasztikusan jól sikerült az öregdiákok találkozója. Ebből nőtt ki a Balassagyarmatért Barátok Köre, amit 2002-ben Balassagyarmatért Emlékéremmel tüntettek ki.”

Az elmúlt negyedszázadban sok-sok kiadványt jelent meg a Honismereti Kör gondozásában.

 „Hatalmas munkánk volt Nagy Iván naplójának kiadása, a Horváth Endre hagyaték feldolgozása. Bár Horváth Endre nem balassagyarmati, Pozsony mellett, Bazinban született, de ide járt iskolába, a Balassiban érettségizett. Fantasztikus az anyag, ami nekünk róla megvan. Feldolgoztuk Megyeri Sári, dr. Esze Tamás, Túrmezei Erzsébet életét, munkásságát, és még sorolhatnám. Néhány éve könyv alakban is megjelent  az Arcok Balassagyarmat múltjából. A 2001-ben kiadott kötetet idén adtuk ki másodszor is. Nagyon keresték. Jöttek a telefonok: van még? Nincs, elfogyott – válaszolgattam.”

Hagy büszkélkedjem: ebből a második kiadásból kaptam egy példányt Kovalcsik András dedikálásával.

A Csillagházat jelenleg felújítják, a tervek szerint 2006. január vége felé nyílik meg, újjászületett külsővel-belsővel – kapom az információt Oroszlánné Mészáros Ágnestől, a Madách Imre Városi Könyvtár igazgatójától. Addig a Honismereti Kör összejöveteleit a könyvtárban tartják.

„A taglétszám változó, nyolcvan-száz között mozog. Nagy részük látogatója a rendezvényeknek. Tagdíjfizetési kötelezettség természetesen nincs, a tagok lehetőségeik szerint járulnak hozzá a működéshez. A könyvtári háttér nélkül, persze, jóval nehezebben működhetne, gondolok itt a meghívók, ismertetők elkészíttetésére például. De a kiállításoknak is helyet biztosítunk, mint a december 5-én megnyíló Szabó Vladimir kiállításnak.”

Messzemenőkig egyetértek – és nyilván, nagyon sokan velem együtt – Lengyel Anna rádióriporterrel, aki így fogalmazott:

„A Honismereti Kör kiadványairól számos riportot készítettem. Múlhatatlan érdemeik vannak városunk történelmének megismertetésében. Ahol a Honismereti Kör ilyen színvonalon működik, ott nagy baj nem lehet.”

(sztranyó)

2005. december 9.

Tíz éve írtuk (70.) - A Szentkorona búvóhelye

Istvánnal, felvidéki kirándulásaimban hű társammal indulok egy különlegesen kellemetlen, ködös, szemerkélős időben, borondós reggelen Ipolyság felé. Kis vargabetűt teszünk Horpács irányába, sebaj, ha úgy akarom, útba esik. Őzek bámészkodnak utánunk a lucskos szántóföldről, fülük morzézó mozgásából kiolvasom a csodálkozást: ki lehet ez a két elszánt, akik ilyen nyomorult időben útnak erednek?

Ipolybalog most a célom, ám erről a faluról, szégyen vagy sem, be kell vallanom, nem sokat tudok. Pedig kellene! Útitársam meséli el a 2005. augusztus 14-én történteket. Hatalmas processzióval érkezett meg a Szentkorona másolata a balogi templomba. A veresegyházi önkormányzat készíttette el történelmünk csodálatos ereklyéjének mását, és adományozta e felvidéki falucskának.

- Miért? – kérdezem Istvántól, aki mellékesen történelem szakos tanár.

- II. Vencel cseh király, aki igényt tartott a magyar trónra, 1304 nyarán nagyszámú fegyveressel hatolt be Magyarország területére, ahol megszerezte a királyi jelvényeket: Szent István koronáját, kardját és öltözékét. Ekkor Habsburg Albert német-római császár felszólította fiát, Rudolf osztrák herceget, hogy támadja meg a cseheket. A fenyegetés hatására II. Vencel fiával és a koronázási ékszerekkel kivonult az országból. 1305-ben egy éjszakát itt, Ipolybalogon töltöttek, és a koronázási jelvényeket a templomban helyezték el.  Ezért van az – fűzi tovább – hogy a balogi templom tornyán nem kereszt, hanem a korona található. A Felvidéken még egy templom hordoz ilyen toronydíszt, Pozsonyban, a koronázási templom.

A falu szélén megállít egy kápolna mellett. Itt állították föl a szabadtéri mise oltárát egy, a koronánkat idéző fa baldachin alatt. A dombocska alatt hatalmas, nyílt tér, több ezer ember vett részt itt a nyáron a  Paskai László bíboros úr celebrálta szentmisén. 

Erről a kápolnáról már György Ferenc ipolybalogi plébános urat kérdezem. Egy helyi mondát mesél el.

- Egy nemesember szekerével Ipolyság felől Ipolybaloghoz közeledett. A falu előtt, a Galamia patak kiöntésében elakadt fogatával, és kis híján elsüllyedt a mocsárban. Ekkor fogadalmat tett: ha sikerül kimenekülnie az ingoványból, hálából egy kápolnát építtet a falu előtti dombon. A mondától függetlenül értékes emlékünk ez a XVIII. századi kápolna.

1100-ban építették a lőréses fallal kerített cinterem közepén álló templomot. Hatalmas lucfenyők mélyzöld koronája mögül piroslik elő teteje, koronás tornya. Sekrestyéje bejáratán vasrács, lakatok.

- Nagy értékeket őrzünk itt – pillant ránk a plébános úr némi bocsánatkéréssel tekintetében, mivel neki kell előre mennie, hogy kikódolhassa a biztonsági rendszert. Gyönyörű, faragott kő bejáraton keresztül lépünk be a templom szentélyébe. Tekintetemmel rögtön a koronát keresem. A hajó bal oldali falára mutat, egy üvegajtócska mögötti üregre. Ezt is acélkeret, lakatok zárják. Értetlenül nézek rá: hiszen ez üres.

- Nagy ünnepeken, Karácsonykor, Újévkor, Húsvétkor, és templomunk védőszentje ünnepén, december 6-án, Szent Miklós napján vesszük ki a Szentkoronát az üreg mögötti páncélszekrényből. Természetesen augusztusban is, Szent István ünnepén. Hatalmas tömeg van itt a szentmiséken. De nem csak ilyenkor, hiszen nagyon vallásos a népünk.

Csodaszép ez a templomocska. Kazettás mennyezetével, a templom kórusának mellvédjén álló tizenkét apostolával egyedülálló. Minden stílusjegy megtalálható: a román, a gótika, a barokk. A főoltár melletti szobrok, két ferences rendi szent, Szent Antal és Assisi Szent Ferenc, és két jezsuita szerzetes szobra II. József, a „kalapos király” uralkodását idézik. Mikor uralkodónk feloszlatta a rendeket, akkor kerültek ide ezek a szobrok a megszüntetett rendházakból.

Kellemetlen szél cibálja kabátomat, és hideg van. Pedig még szeretném megnézni a haranglábat, és a „csomószenteket”. Kanyargós a falu főutcája, nehéz megállni úgy, hogy ne akadályozzam a forgalmat. A harangláb közelében nem is tudom megtenni. De mindenképpen szeretném lefényképezni, mert kuriózum. Ahogy a plébános úr mondja, a XVIII. században építették egyetlen vasszeg nélkül. A kortól sötétbarnára pácolódott fatorony barátságosan strázsál a falu közepén.

A „csomószentek” pedig? Őrzik a falu békéjét, ők Ipolybalog szempontjából a legfontosabb szentek. Szent Flórián, a tűzvésztől óv, Nepomuki Szent János a gázlókon, hidakon átkelő emberek biztonságát vigyázza, Szent Vendel pedig a juhászok védőszentje. Őket együtt, egy csoportban látni ritkaság. De így, hármasban, bizonyára lesz elég erejük az itt lakókkal együtt, hogy óvják az Ipoly-mente kicsiny ékszerdobozát, Ipolybalogot még több száz éven át.

Sztranyovszky Béla 

2005. december 9.

Tíz éve írtuk (69.) - Galgagutai életképek

Leesett az első hó. Kissé félve indulunk meg Galgaguta felé, ki tudja, milyen út fogad majd a becskei emelkedőn. Mégis, könnyedén suhanunk fel, hogy aztán annál lendületesebben haladjunk lefelé a lejtőn. Túlestünk a nehezén, ennél csak jobb jöhet.

Körbenézünk a szomszédos dombokon. A szandai várhegy kissé kopott magaslatát is hó lepi el, körülöttünk minden fehér. Túl Kövesden mintha még több téli áldás hullott volna.

Keskeny szalagfalu Galgaguta. Balról-jobbról szinte csak egy-egy házsor látszik, mögötte már a földek, a lassan csordogáló Galga – biztos valami árvíz idején nevezhették el folyónak, bár manapság az Ipoly sem a régi, pedig Trianonban hajózhatónak illették.

Először túlgördülünk a polgármesteri hivatalon. Szerény épület, megbúvik egy facsoport mögött. Szerencsére a polgármester ismerős. Orgoványi László int, fáradjunk beljebb, ő most siet, kis dolga akadt még a faluban, de máris jön vissza.

Néhány percet várakozunk csak. A község első embere udvarias, azonnal teával kínál. Ebben a cudar hidegben bizony jólesik a forró ital. Beszélgetünk: arról kíváncsiskodunk, mennyire nehéz ma a gutaiaknak? Hogy két megye szélén élnek, távol minden várostól, vonzó munkahelytől. De nincs panasz, itt a munkanélküliség kisebb, mint a környező községekben, talán hét-nyolc százalékos lehet. Sok az ingázó falusi is, akik az építőiparban dolgoznak, hajnalonként Pestre járnak. De Gödöllő is nagy felszívó erővel bír. A szomszédos Bercelen meg inkább már szlovákokat foglalkoztatnak. Hja, ők olcsóbbak.

Finom ez a tea. Pár korty még, aztán újabb kérdés a polgármesterhez. Az iskola kerül szóba. Gután csak alsó tagozat működik, de nemrégiben iskolafenntartói társulást hoztak létre Acsával. Az oktatásügy nem ismer megyehatárokat. Az óvodánál meg Becskével, Bercellel és Szandával közösködnek.

Orgoványi László mesélne még, de inkább azt javasolja, keljünk útra. Egy kis falutúra. Kilépve a hivatalból a polgármester egy építkezésre mutat. Ott készül az új katolikus templom, a régi háta mögött. Tágasabb lesz, ráadásul toronnyal látják el. A réginek nincs.

Autóval indulunk, ebben a hóban-sárban ajánlatosabb. Néhány száz métert haladunk csak, az evangélikus templom mellett parkolunk le. Szép kis terecske tárul elénk. Díszburkolat, fedett pavilon, kényelmes padok, csobogó – most lefedve, mintegy "téliesítve” – virágok, és hátul a faluház.

A gutai Faluház – tájháznak mondhatnánk, a helyi viseleti és népi építészeti kiállításának – a templom tőszomszédságában, a nagyon szépen kialakított tér szélén áll, idézve a múltat. Háromosztatú házikó, a tisztaszoba két ablakkal pillant télbe borult, most éppen néptelen terecskére. Vaskos kéménye szinte még őrzi a „füstös konyha” sódar és kolbászillatát, a fafüst szagát. Az „első ház” berendezési tárgyai: szekrény, ágy, sublót; a kiaggatott ruhadarabok: a színesen csillogó „selem” kendők, ingvállak, a lányok hajába való „pántlikák”; mind a palóc vidék tótjainak szépségszeretetét reprezentálják. Keveredik persze minden, az évszázadokon átívelő különböző kultúrák, mást ne mondjak, az írókázott húsvéti tojás – talán – avar kori motívumain kezdve a magyaros virágok szlovákos színvilágán át a konyha „sparheltjéig”. Régi piacozó parasztasszonyok kevert nyelve jut eszünkbe: ”Tágyem do orvosu máma”. Mélyen bensőséges, mesevilágot idéző kicsi faluház a borús, hideg, téli nap ellenére.

Ez a terecske a büszkeségünk – húzza ki magát az amúgy is majd százkilencven centire nőtt házigazdánk. – SAPARD pályázaton nyertünk el rá összeget, negyvenmillióból készült el az egész. Idén tavasszal adtuk át.

Néhány lépéssel odébb, a templom túloldalán furcsa alakok tekintenek vissza ránk. Hármas szoborcsoport. Középen Árpád vezér komor pillantással réved a távolba. A Honfoglalást jelképezi. Jobbján a kopjafán oldalt sajgó arcok és egy tragikus évszám: 1956. A bal oldali faszobron három szó: Szabadság, egyenlőség, testvériség: 1848 szelleme idéződik meg. Ezek az alkotások is idei “termések”: október 23-ra készültek el.

Visszatérünk. Elég hideg van, meg hát a falu főutcáján nagy a forgalom, röpke tíz perc alatt három teherautó robogott át.

A hivatali szoba melegében folytatódik a diskurzus. Orgoványi László a 2002 óta eltelt időszakról beszél:

“A testület megalakulása után szinte első lépésünk volt, hogy kivilágítsuk a nevezetességeinket, az evangélikus templomot, ami 1776-ban épült, illetve az emlékműveket. Aztán korszerűsítettük a buszmegállót, rendbetettük a temetőket. Mert nekünk három is van ám! Katolikus, lutheránus és baptista. 2003-ban pedig a falunapkor új díszpolgárt választottunk, Hugyecz Jánosnét, Araka nénit, nyugalmazott tanítónőt. Érdemes lenne vele is elbeszélgetni!”

És most mi készül – jönne a következő kérdés, de a polgármester megelőz. Már sorolja is: a község határában egy árvízcsúcs-csökkentő tározó – közismertebb nevén záportározó – létesül nemsokára pályázaton nyert pénzből, mert az utóbbi időben igencsak megsínylette néhány magasabban fekvő utca a patak – nem a Galga – áradását. „Itt a későbbiekben akár horgásztóvá is fejleszthetjük a tározót, turisztikai vonzóerőként. De útfelújításra is kaptunk pénzt, s a művelődési házunk vizesblokkjára is ráférne a korszerűsítés.“

Búcsúzunk. Elmenőben még visszatekintünk a falura: kissé szürkül már, felfigyelünk a karácsonyi díszkivilágításra. A környéken sehol sem láttunk effélét.

Galgagután tehát mindig kitalálnak valami újat.

Hegedűs Henrik-Sztranyovszky Béla

2005. december 9.