Belekukkantottam
vasárnap a Magyar Vágtába. No, nem hosszú órákon keresztül, mert ez a fajta
show nem igazán köti le a figyelmemet, csak néhány percre tettem mindezt, de
untig elég volt. A Nemzeti Vágtával kapcsolatban a legnagyobb kifogásom, hogy
olyan ez a verseny, mintha egy történelmi díszletekbe ágyazott „lovit”
szemléltem volna, annyi kitétellel, hogy itt a derék állatokra és a zsokékra
nem lehet fogadni.
Ebből
aztán egyértelműen felmerült bennem a kérdés: mennyire lovas nemzet a magyar?
Mennyire fedi le a maga teljességében a honi lovassport egészét ez a vágta,
avagy ez is csak egy része a nemzetieskedő köntösbe bújtatott, fennhéjázó
magyarságnak? Jöhet ide nekem a Lázár testvérpár, mondhat irtó szépeket
erről-arról, hogy mennyit léptünk előre magában a lovaglás népszerűsítésében,
meg hogy ehhez mennyiben járul hozzá a vidéki, meg a Hősök terén rendezett
alkalmi vágtázás, engem aztán egyáltalán nem győztek meg a kijelentések.
kép: internet
Miért
is nem? A sport és az olimpia történeti bugyraiban mélyen kotorászó emberként
jól látom, hogy az ötkarikás értelemben vett lovas versenysport bizony nincs
éppen magas szinten hazánkban. Az utolsó (és egyben egyetlen) magyar lovas, aki
érmet szerzett olimpián, az 1936-ban (!), Berlinben bronzérmes díjugrató, a
karancskeszi származású Platthy József volt, s húsz esztendeje egyik
versenyszámban sem jutott ki az olimpiára egyetlen lovasunk sem – vagy ha
mégis, akkor idejekorán megbetegedett a ló, mint történt az Dallos Gyula
esetében. Szóval, amíg ezeken a területeken egyre nagyobb galopp-léptekkel
távolodik tőlünk a nagyvilág, mi itt büszkélkedünk a sportértékében nem túl
magas Magyar Vágtára, a csak a szűk pénzes elit számára hozzáférhető
fogathajtásra, meg a messze régmúltba vesző hagyományainkra, a huszár virtusra.
Holott
a jelen, nemzetközi viszonylatban tekintve, nem túl kecsegtető.
Hegedűs
H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése