Furcsa
ez a hajnal. Fátyolos harmatfelhő borul a kisvárosra, miközben a Nap csak
egy-egy pillanatra mutatkozik, fénynyalábjaival simogatva a tegnapi zápor után
keletkezett tócsák tükrét. Távolban egy kakas fúj ébresztőt, a fákon madarak
csicseregnek. Csodaszép a május!
Csendben
készülődsz. Már régen kikészítetted az ünneplődet, az öltönyt, a matrózblúzt,
kimért mozdulatokkal szépítgeted magad, majd egy utolsó simítás a szoknyán, a
nadrágon, aztán indulsz is.
Még
az iskola is csendes. Lassan szivárognak a diákok. Fiatalabb társak köszönnek
előre a folyosón, az arcokon mosoly, tudják jól, ez a Te napod, most érted van
minden, most Te vagy a fénypont.
Belépsz
az osztályba. Izgatott, feszült tekintetek vesznek körül, ütött az óra, itt az
utolsó perc, felkészülhetsz a búcsúra. Ma az osztályfőnököd is teljesen más. Ő
is ideges, hát persze, átélt már megannyi hasonló alkalmat, de ezt az érzést
sohasem lehet megszokni.
Aztán
hirtelen megkönnyebbülsz. Gondolataidba merülsz, becsukod a szemed, álmodsz.
Visszapergeted a múltat. Amikor a mama-papa kíséretében beiratkoztál, az első
rejtett csók a folyosó eldugott sarkában, az első egyes kínzó emléke a
biológiai előadóból, a fergeteges sulibulik, a kirándulások zsivaja. Még pár
másodperc, és mindez a múlttá válik.
Szendergésedből
az utolsó csengőszó ébreszt. Többet nem hallod ezt a figyelmeztető hangot.
Indultok.
Ahogy
társad vállára hajtod jobb kezed, s ballal görcsösen szorongatod a
virágcsokrot, meghatódsz. Ennek sírás lesz a vége!Nem szégyen a zokogás, lásd,
a barátnőd is pityereg. A felvirágozott termekbe érve egyre homályosabb szemmel
tekintesz körbe. Ének közben hangod el-elcsuklik, könnyeiddel küszködsz.
Kiértek
az udvarra. Lóg az eső lába rendesen, de Ti dacoltok a megázás veszélyével. A
tömegben fürkészed a hozzátartozóidat. Talán összevillan a tekintetetek. Igen,
kisöcséd észrevett, aranyosan integet. Mögötte nagymamád a keszkenőjét
gyűrögeti, nagyapád a kalapja szélét hajtogatja zavarában. Édesapád büszke arccal
mosolyog, édesanyád pedig zokog, zokog. Végérvényesen felnőttél.
Igazgatód
szép szavakkal búcsúzik. Figyeled őt, ismered, tanított, tiszteled, becsülöd.
És úgy érzed most, mintha a pótpapád lenne, akinek fájó szívvel meg kell válnia
tőled, és féltve küld az új útra. Gyönyörűségesen szomorú pillanat.
Vége
az ünnepségnek. Nem lehet tovább visszatartani az érzelmeket. Bőgve borulsz
szüleid vállára, akik babusgatnak, dédelgetnek, vigasztalnak.
Elballagtál…
Hegedűs
Henrik
Kép: illusztráció
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése