Színművész életművek előtérben

Tartalmas programokkal készül a 2016-os esztendőre a mohorai Tolnay Klári Emlékház. A húsvéti nyitást követően helytörténeti érdekességekkel, hírneves színészek életművét bemutató kiállításokkal és köszöntőkkel, valamint színpadi előadásokkal egyaránt várják a közönséget.

Az elmúlt években sok-sok újdonság kötődött a Tolnay Klári Emlékházhoz, amely a „Katyi” legendás alakítójának egyetlen magyarországi relikvia-gyűjteménye. A legnagyobb lépés a tavaly az udvar hátsó részén kialakított és neves vendégek jelenlétében átadott kamaraszínpad volt, amely idén már egész évben otthont adhat a legkülönfélébb produkcióknak.

-        A hagyományok szellemében Húsvétkor nyitjuk ki a kapuinkat – tárta elő a terveket Balla István bőrész-iparművész, az emlékház művészeti vezetője. – Elsőként egy helytörténeti bemutatóval kedveskedünk az érdeklődőknek. A közelmúltban ugyanis kevesebb figyelmet fordítottunk a mohorai értékek bemutatására, és most ezt pótoljuk. Munkatársaimmal nemrégiben kutatásokat végeztünk a faluban, és sok-sok olyan „leletet”, különlegességet találtunk, amit érdemes a nagyközönségnek is megmutatni. A katolikus és evangélikus templomokban egyedi kegytárgyakra bukkantunk, mint például egy régi gyertya-koppintó, vagy a Mauks-örökség eddig ismeretlenebb részei. Ezen kívül bemutatjuk a község hagyományait, a sport – és kulturális élet ritkaságait is.

Balla István hozzátette, természetesen a tavasz és a nyár idén is a magyar színművészet jelesei körül forog majd Mohorán. Több színházművészeti életművel ismerkedhetnek meg az idelátogató vendégek.

-        Legelsőként Pásztor Erzsi Kossuth – és Jászai Mari-díjas színművésznő nyolcvanadik születésnapjára, szeptemberre szervezendő köszöntőt emelném ki – fejtette ki a részleteket a házigazda. – A Szomszédok teleregényből közismert Janka néni számára itt tartjuk meg az ünnepséget, ami országos szempontból is kivételes alkalomnak számít. Emellett Őze Lajosra és Pécsi Sándorra emlékezünk, kiemelve a pályafutásuk legkiválóbb alakításait, képeken és film-bejátszásokon egyaránt. A színpadi estek két legjelentősebb eseménye pedig Vándor Éva Shirley Valentine-monodrámája, illetve Bencze Ilona fellépése lesz.

A rendezvények felsorolásából természetesen nem maradhat ki a Tolnay Klári júliusi születésnapjához kapcsolódó program, és a Tolnay-díjak szeptemberi átadása sem, illetve egy meglepetésnek szánt filmtörténeti tárlat is szerepel az elképzelések között. 

H.H. 

Fotó: facebook

Rákóczi emlékezete

A romhányi csata napja: 1710. január 22.

Igen hideg reggel pirkadt ránk január 20-án. Talpunk alatt recseg a hó, bajszunkat dér lepi. Varjak nem kárognak fölöttünk, s a kopasz ágak közt fütyül a szél. Nem Rákóczi krónikása jegyzi e sorokat, magam élem át ezt a zord reggelt, miközben tipródom a hóban a Turul-emlékműnél, Romhány határában, a Rákóczi-szabadságharc utolsó, jelentős csatájának színhelyén. Vezérlő fejedelmünk serege lengyel és svéd segédcsapatokkal vívta itt immár reménytelen szabadságharcának végső ütközetét, s amik ez után következtek: jelentéktelen kis csatározások és a szatmári fegyverletétel.

Romhány méltóképpen szeretne megemlékezni a hősi múltról. Ma reggel koszorúzás a „turulnál”, este 5-kor fáklyás felvonulás a Vérhegy keresztjéhez, a hősi halottak tömegsírjához. Holnap, szombaton általános iskolások kistérségi vetélkedője, este pedig ünnepélyes képviselő-testületi ülés lesz, ahol Romhány kitüntetettjének átnyújtják az aranygyűrűt, elismerésül azért, amit Romhány életéért, kultúrájáért tett.

Nyolc óra, megérkezik az iskola két 8. osztálya, az önkormányzat és a lutomierski lengyel delegáció; himnusz, koszorúk. A falu lakói nincsenek itt. Jó, értem én: hideg van és az emlékmű messze, a falu határában van. De majd este – vigasztalom magam – a fáklyás felvonulás! Csak nem hagynak ki ilyen látványos lehetőséget?! Felszerelkezve kamerával, fényképezőgéppel, az öt óra ott lel a találkozó helyén. Vagyunk húszan? A Rákóczi Szövetség tagjai, a Kolping családból néhányan, és 2-3 minden szervezettől független, elszánt egyén, mint jómagam. Ballagunk a hideg, sötét estében a Vérhegy felé. Néhány kutya távolról megugatja menetünket. „Sej, Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi…” – énekeljük. Fúj a szél, csípi fülünket, mégis vidáman ropogtatjuk a havat.

Másnap két nyolcadikos diákot kérdezek:

- Van jelentősége számotokra a Rákóczi-napoknak? Kérlek, azt mondjátok, amit gondoltok, most nem az iskolában vagyunk.

- Jó, hogy megemlékezünk erről a napról. Részben ápolni kell a hagyományainkat, részben ezek a vitézek megérdemlik, hogy megemlékezzünk róluk. Végül is a szabadságért haltak meg.

- Miért nem jöttetek el tegnap este a Vérhegyhez?

- Béla bácsi, sötét volt, hideg volt, és – igen – eléggé lusták vagyunk.

- Milyen formában lenne számotokra igazán vonzó ez a megemlékezés?

- Imitálni lehetne a csatát! Korabeli fegyverekkel, kosztümökkel. Mint ahogyan az 1849-es tápióbicskei csatát eljátsszák minden évben.

Igazuk lehet – gondolom – vonzóbb formában kellene a megemlékezést megtartani. Editet keresem föl, majdnem velem-korú ismerősömet.

- Nagyon fontos a múlt életben tartása – mondja – a múlt nélkül nincs jövő! És kézen fogva vinni kell gyerekeinket; nekünk kell vezetni őket, hiszen az iskola ehhez a feladathoz kevés. A nevelés igazi helyszíne a család! Otthon kell a gyerek tudatát formálni, nekünk kell példát mutatni. Most még csak néhány gyereket látok, de biztos vagyok benne, hogy lesznek lassan-lassan többen is. Te is elhozod a lányod, én is az unokáimat, így csak kialakul egy mag, ami aztán viszi a többit is.

Elgondolkodtat Edit optimizmusa. Bár igaza lenne!

Szombat délelőtt vetélkedő a gyerekeknek. Nem könnyűek a feladatok – lexikális ismeretek, dramatizálás, éremfelismerés – embernyi embert megizzasztanának. Lokálpatriotizmusom dagasztja keblem: első és harmadik helyezett Romhány, a második. Magyarnándor csapata.

Az esti, ünnepélyes testületi ülésen a lutomierski delegáció vezetője kap szót:

- Dziekujemy bardzo, ze… Nagyon köszönjük, hogy részt vehettünk a Rákóczi-ünnepségen…hogy koszorút helyezhettünk el a Rákóczi-szabadságharcot támogató lengyel vitézek csatahelyén… Reméljük, hogy Romhány és Lutomiersk kapcsolata, együttműködése mindkét fél számára gyümölcsöző lesz.

Az ülés legmegkapóbb perce: Tolnai János polgármester a mit sem sejtő Kisztner Sándorné nyugalmazott óvodavezetőnek átadja a kitüntető aranygyűrűt. Méltatása, munkássága állomásainak felsorolása következik Kisztner óvó – faluszerte így hívják – közbeszól:

- Jó, jó, gyerekek, de megfeledkeztek arról, hogy vénségemre süket vagyok. Hangosabban dicsérjetek!

Nevetés, vastaps a jutalma.

Rákóczira emlékeztek a romhányiak, a lengyel-magyar kapcsolat erősödött, kitüntették az arra érdemest. Csak hát – a falu nem volt jelen.

(eszbéla)

A lovakat lelövik, ugye?

Nem a világhírű amerikai filmről akarok én értekezni, megtették ezt mások, hozzáértők már jó régen. Mindenesetre ez a filmcím jutott eszembe néhány éve, mikor egy kis csoport ötödikes gyerekkel ellátogattam „lónézőbe” Kétbodonyba.

Ragyogó, hideg, havatlan téli délelőtt volt, a gyerekek vidáman csicseregtek körülöttem, ahogy „tyúkapó” módjára terelgettem őket az úton. Négy ló volt Tamás barátom keze alatt ekkor, két pej és két pintó. Eszembe jutott a Kalevala gyönyörű sora: „Hóka lovát zúgószéli kősziklává elregéli.” Meg is kérdeztem tőlük, tudják-e mi a hóka, a pej vagy a pintó.  Az egyik kislány bizonytalanul visszakérdezett: „A hóka  nem szőke ló?” Bálint, aki apja foglalkozása révén közelebb állt az állatokhoz, szintén bizonytalanul, kérdő hangsúllyal mondta: „A pintó mintha indián ló lenne.” Gyerekkorom emlékképei villannak elém: a szódás is, a jeges is hatalmas muraközik vontatta szekéren hozták a Bercsényi utcába a szalmába burkolt jégtömböket, a ládákba pakolt szódásüvegeket. Mindennapos látvány volt a szekér, a ló. Manapság a falusi gyereknek be kell mutatni a lovat, amiről legfeljebb annyit tud, hogy elől harap, hátul rúg. Meséiben sem találkozik a táltossal, hiszen hol van már Benedek Elek, vagy a Magyar népmesék? A hintaló is a múlté.

Jó, azaz nem jó, de így van: az igáslovak világát szertepöfögte a motorizáció. Ez sem teljesen igaz. A véletlen kivezet Bánkra, Varsányi Miklóshoz. Lova, a gyönyörű, sodrott muraközi pej paripa parádézik a havas udvaron. Üget föl s alá, hányja hóka fejét, farát föl-fölvágja, kirúg csikópatáival, élvezi azt, hogy kijöhetett az istállóból, bele-beleharap a hóba, megkergeti a csirkét. Odatrappol a kapuhoz, kíváncsi rám: „Ki ez a furcsa, eddig még nem látott idegen?” Hátrébb lépek egy csöppet, mivel – talán nem mondtam még – félek a lótól. Mézes, így hívják ezt a gyönyörű pejt, van legalább hatszáz kiló. Én hetvenöt. Ő csupa izom, kirobbanó energia. Én enervált, sápatag zombi. Prüsszent egyet és odahagy. Miért foglakozna velem?

Kíváncsiságból, mint annak idején a gyerekeket, most végigkérdezem ismerőseimet, ismerik-e ezeket a szavakat: pej, hóka, fakó, almásderes, paripa? Ló – hangzik a szinte közönyös válasz – valamilyen lófaj. Berzenkedik bennem a biológus: faj vagy fajta? Miért – kunkorodik vissza a kérdés – nem mindegy?

De nem ám! Nem mindegy, hogy tarpan, Przewalski, hucul vagy nóniusz, esetleg kiang vagy mokány. Az meg aztán végképp nem, hogy szamár, öszvér vagy ló. De ennek taglalása már túl messzire vezetne. Maradjunk a kezdeteknél, honfoglaló őseink lovainál. Hankó Béla egyetemi tanár így, igen szemléletesen mutatja be ezeket a lovakat: „…kis és száraz fejű, száraz csánkú és acélos inú, átlagban csak 140 cm magasságú állatok voltak. Istállót soha nem láttak, a hideget, meleget, az esőt, szélvihart egyaránt jól tűrték.” 

„Paripám csudaszép pejkó, ide lép, oda lép, hej-hó!” – idézem Weöres Sándor játékos sorát, és elönt a szomorúság. Nem valami vakromantikus bánat, az „elmúlt idők igézete”, dehogy. Azon szomorkodom, hogy a technikai civilizáció térhódításával fordított arányban hogyan szegényedik nyelvünk. Mert valóban, ki tudja megmondani – méghozzá gondolkodás nélkül rávágni – azt, hogy a paripa nem délceg kiállású ló, hanem herélt mén. A mén, vagy csődör, az az „apaló”, a kanca pedig a „felesége”. A pej gyönyörű, a barna szín sok árnyalatát hordozó, fekete lábú, fekete sörényű és farkú állat. A hóka véletlenül sem „szőke ló”, ahogy Lilike találgatta, hanem a jószág arcán végighúzódó fehér folt homlokától az orráig. A pintók, ahogy annak idején Bálint találgatva mondta, az Amerikát meghódító konkvisztádorok elszabadult, szakszóval „domesztikálódott”, magyarul talán így lehetne mondani: „elháziasodott” lovainak utódai.

Lovas nemzet vagyunk – vallottuk büszkén, és a fél világ, legalábbis az a fele, amelyik úgy vélte, hogy ismer minket, magyarokat, szintén így gondolta. Igaz, ehhez a téveszméhez kapcsolt még egy csomó hülyeséget, mint például az „ungarische gulasch” meg a nyereg alatt puhított hús. Bizonyos tekintetben persze lovas nemzet vagyunk, hiszen ki ne hallott volna Kincsemről, a csodalóról, vagy a szilvásváradi, hortobágyi ménesekről? Hányszor csodáltam meg magam is Esztergomból hazafelé utaztomban – autóstoppal persze – a Gizella-telepi lovakat hatalmas kifutójukban? De ezek a lovak, akár ott, Gizella-telepen (Dömös és Visegrád között) már csak hobbi-lovak. Gazdag emberek költséges szórakozását hivatottak szolgálni. Egy alkalommal, még a hetvenes évek elején kimentem barátaimmal Pomázra. Volt ott egy lovarda, viszonylag kevés pénzért vehetett az ember fél órát lóháton. A lovász végignézett rajtam: félcipőben, farmerban álltam ott; kicsit megcsóválta a fejét, majd kivezetett az istállóból egy rendkívül béketűrő, vén, fekete kancát, a nevére is emlékszem, Sátánnak hívták. Nyilván csak a színe, és nem a természete miatt. Miután felügyetlenkedtem magam a nyeregbe, döbbentem rá: nagyon is korcs utóda vagyok dicső eleinknek. Azt a „lovaglást”, pontosabban szerencsétlenkedés, amit műveltem, szeretném örök időkre elfelejteni. Pedig, és Lucinda Prior-Palmer, a világ legsikeresebb díjugrató-lovasai egyikének szavaival fejezem be: „A ló az emberiség egész történelmét hordozza a hátán. Ha úgy adódik, hogy még téged is a hátán hord, becsüld meg szerencsédet, és vedd megtiszteltetésnek. Ha sikerül lovaddal kialakítanod a kölcsönös bizalmat és tiszteletet, amely minden társas kapcsolatnak az alapja, váratlanul egy rejtelmes világ tárul majd föl előtted.”

Sztranyovszky Béla

A Legbátrabb Város ünnepe

Civitas Fortissima. Egy cím, amely megilleti Balassagyarmatot. Voltaképpen már nyolcvanhét esztendeje viselhetné büszkén, ám a történelem sötét korszakai ezt a lehetőséget elvették tőle. Az 1919. január 29-i honmentő harcok – nevezzük így inkább a „csehkiverést” – hőseinek leszármazottjai, az egykori diákok fiatalok hosszú évtizedeken keresztül csak nagy-nagy titokban, a lelkük mélyén őrizhették a nemes harcok emlékét. Ám jött a rendszerváltás, lehullt a fátyol, s immár emelkedetten, magasztosan, meghatódva ünnepelheti Civitas Fortissima ünnepét. Amely egy tavaly született törvény értelmében hivatalosan, visszavonhatatlanul és kitörölhetetlenül a Legbátrabb Város.

Koszorúk a temetőben

Hideg ez a kora reggel. Fagyott ujjal gomboljuk be a kabát, a meleg sál is véd és a sapka sem árt. A temetőben, a ravatalozónál már sokan állunk. Fiatalok, gyerekek, idősebbek. Szorgosan kattog a fényképezőgép, felhangzik az ünnepi beszéd, ahogy megszoktuk már, egy iskolaigazgató mondja, momentán Szalai Antal, a Mikszáth KÉVIG Középiskola direktora. Csúszik alattuk a havas-jeges föld, ahogy a sírokhoz igyekszünk. Elöl a diákok a koszorúkkal. A hősi halottak hantjai. Akik életüket és vérüket áldozták egy darab magyar föld megmentéséért.

Főhajtás az állomáson

Következő helyszín a vasútállomás. Az indóház falán lévő táblán két név: Petrovics András mozdonyfűtő és Rózsa András kalauz. Ők már nem tértek haza otthonukba 1919. január 29-én. Kis műsor szól az emlékükre. A nyírjesi iskolások tartják. A mozgássérült, tolókocsis fiatal lány gyönyörűen tisztán szaval. Hasonlóképpen szép a gitárkísérettel énekelt dal, a magyarságról, a hazaszeretetről. Megérdemelt vastaps a köszönet. És a koszorúk lassan elborítják az emléktábla alatti falat.

Szili és beszéde

A központi ünnepségre tartunk. A Köztársaság térre érve egy pillantás a Civitas Fortissima szoborra. Egyetlen virág sincs a hólepte talapzaton. Vajon elfeledkeztek róla ezen a napon? De nincs idő elmerengni. Megszólal a Himnusz és vigyázzban álunk a több száz fős tömegben a Városháza oldalánál. A Varietas Pódiumszínház művészeinek műsora. Kerner Edit, Tibay András és Menyhárt Éva. Csikász István verse hallatán megelevenedik a múlt.

Szili Katalin lép a pódiumra. A parlament elnök asszonya papírost vesz elő, de saját szavaival beszél inkább. Így természetesebb. Három szép emberi tulajdonságot emel ki, ami jellemezte január huszonkilencedike hőseit: tisztesség, becsület és szeretet. A haza szeretete. „Tették a dolgukat” – mondja nemes egyszerűséggel, mert azok, akik ama napon fegyvert ragadtak, nem gondoltak, nem gondolhattak arra, hogy az utókor könnyes szemmel emlékezik majd rájuk. Ők tették a dolgukat. Mert veszélyben volt a város és a haza.

A házelnök egy férfiúra is emlékezik. Urbán Árpádra. Aki már nem lehet közöttünk, de akinek hatalmas szerepe volt abban, hogy Balassagyarmat hivatalosan, törvénybe iktatva megkapta a Civitas Fortissima, a Legbátrabb Város címet, „mert Balassagyarmat megérdemli, Balassagyarmatnak kijár a Civitas Fortissima cím”.

Majd felhívja a pulpitusra Lombos István polgármestert és dr. Szakács Zoltánt, a Civitas Fortissima Kör elnökét és átnyújtja nekik a díszes dokumentumot, a Civitas Fortissima törvény szövegét. Lombos polgármester pedig a hatás kedvéért fel is olvassa a tömegnek. Dörgő tapsvihar.

A Dalegylet még elénekli Berzsenyi-Kodály: „Forr a világ bús tengerét…”, hosszú percekig koszorúznak a pártok, a testvérvárosok, a szervezetek, intézmények és iskolák, majd véget ér az utcai ünnepség. Folytatás a régi vármegyeháza nagytermében a díszpolgári címek és a Pro Urbe díjak átadásával.

***

Kedves gesztus

Sáska Edit néni, Vizy Zsigmond százados egyenesági leszármazottja lassan lépdelt oda kis koszorújával az emléktáblához. Az idős asszony tétován nézett, hová is helyezze a tisztelgés virágait. A következő pillanatban – a biztonsági emberek hüledezése közepette - nem más, mint Szili Katalin toppant mellé, kedvesen segített neki a koszorúzásban, majd karon fogta, visszasétált vele a tömegbe, majd elbeszélgetett a körülötte állókkal.

Szép, emberi gesztus volt.

Szöveg: Hegedűs Henrik

Fotó: Torjay Attila

Kiáll Székelyföldért a Legbátrabb Város

Balassagyarmat önkormányzata is csatlakozott ahhoz a mozgalomhoz, amely kiáll a Székelyföldön hátrányos megkülönböztetést szenvedett magyar honfitársak mellett és hivatalos formában is felemeli szavát a közelmúltban, Erdélyben tapasztalt visszaélések miatt.

Dobrocsi Lénárd, a Jobbik képviselője tette az erről szóló javaslatot Medvácz Lajos polgármester asztalára, és a testület január 28-i ülésén fogadta el az állásfoglalást.

Az előterjesztésben a polgármester felsorolja mindazokat a méltánytalanságokat, amelyek a romániai hatóságok részéről a székelyföldi magyarokat érték: a székely zászló felállításának ügyét, a székely himnusz eléneklésének tiltását, a kétnyelvű utca – és helységnévtáblák használatára vonatkozó civil kezdeményezések elutasítását, a székely autonómia követelését hangoztatókkal szembeni eljárásokat. Medvácz Lajos hozzátette, Civitas Fortissima önkormányzata már korábban is tiltakozott hasonló, a trianoni határ túloldalán történt, nemzettársainkat ért támadások ellen, e tekintetben a 2009-ben, Sólyom László akkori köztársasági elnököt ért komáromi eset miatti válaszlépést említette, amikor Balassagyarmat nemkívánatos személynek minősítette a városon áthaladó Robert Fico szlovák miniszterelnököt.

Az előterjesztés kiemelte még, a Legbátrabb Város mártírjainak emléke kötelez arra, hogy felszólaljanak a határon túl maradt magyarság és minden embertársunk védelmében, akiket nemzeti hovatartozása miatt ér hátrányos megkülönböztetés – ez most leginkább Romániában történik, ahol még mindig sérül az Európai Unió alapelvének számító kisebbségi jogok védelme.

A Balassagyarmat önkormányzata által megfogalmazott nyilatkozat pontos szövege a következő:  „Balassagyarmat Város Önkormányzata az Európai Unió alapokmánya értelmében kinyilvánítja tiltakozását a romániai magyarság kisebbségi jogait és a székely autonómiatörekvéseket érő még mindig tapasztalható hatósági visszásságok ellen. A képviselő-testület felkéri a polgármestert, hogy kezdeményezze Magyarország önkormányzatainál hasonló szolidaritási nyilatkozatok megtételét, ezzel is kifejezve a magyarság egységes kiállását a romániai magyarság jogainak védelme érdekében.”

H.H.

Emléktúra a hős katonák nyomában

A felfagyott, csúszós talajjal, a sűrű köddel mit sem törődve, több mint százhúsz bátor vállalkozó indult el szombaton reggel, hogy Civitas Fortissima hősei előtt tisztelegve, a Legbátrabb Várost egykor felmentő kiváló katonák, Vizy Zsigmond százada útvonalán Magyarnándortól Balassagyarmatra gyalogoljanak.

Vacogva, a kabát nyakát állig behúzva várakoztunk a magyarnándori vasútállomáson. A résztvevők egy része szállingózva érkezett, mígnem a sűrű köd miatt kicsit késve befutott a többi túrázót szállító autóbusz is. Sokak vették elő a sétát nehéz terepen segítő, úgynevezett „északi botot”, mindenkinek a lábán fűzött bakancs feszült, sőt, terepruhás katonákat is láttunk a tömegben.

Vezényszóra hirtelen egy hadi színjáték felvezetésébe csöppentünk. Vizy Zsigmond százados – tiszti egyenruhájába ezúttal vitéz ifj. Szakács László bújt – kiadta a parancsot: „sorakozó!”, majd pillanatokon belül a seregtest tagjai hármas oszlopokba rendeződtek. Az arcok a vasútállomás homlokzatára szegeződtek, ahol 2014 ősze óta hirdeti emléktábla, innen indultak a csapatok Balassagyarmat felszabadítására. Miután mindenki „vigyázzba” vágta magát, egy mély hangon szóló első világháborús bakanótát követően a százados átadta a szót Magyarnándor polgármesterének, Sándor Istvánnak, felkérve köszöntője elmondására. A település vezetője nem csupán azt hangsúlyozta, hogy a közel száz évvel ezelőtti események főszereplői milyen büszke példát mutatnak a mai nemzedék felé, hanem felhívta a figyelmet, 2016-ban az Aszód-Balassagyarmati vasútvonal fennállásának százhuszadik évfordulóját ünnepelhetjük.

Újabb parancsszóra, korabeli legénységi uniformisba öltözött díszőrség tisztelgése mellett helyezte el a katonatárs az utókor koszorúit az emléktábla tövében.

A Civitas Fortissima Emléktúra résztvevői ezután megtekintették az állomás épületében látható kiállítást, majd a sínek mentén elindult a menet a város felé. Elhaladtak Mohora és Szügy mellett, majd Patvarc felől érték el Balassagyarmat határát. Elsőként a nyáron megtisztított és szépen felújított hősi temetőt keresték fel, majd a polgármesteri hivatal falánál lévő emléktáblánál tisztelegtek, végül megtekintették a 2015-ben új helyén, az Ady és Széchenyi utcák sarkán álló, egykori Huszár-villában kialakított Civitas Fortissima Múzeumot.

Hegedűs H. - Sztranyovszky B.

Iskolanap a Diadalív árnyékában

A francia kultúra „oltárán áldoztak” a közelmúltban tematikus iskolanapjukon a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium diákjai. A történelem, a művészetek, a sport érdekességei mellett a gallok földjének zenei mesterművei csendültek fel, és a gasztronómia ízes világában is barangolhattak a fiatalok.

Aki ezen a csütörtöki napon betoppant az intézmény épületébe, egy röpke pillanatra valóban elidőzhetett a Diadalív árnyékában, vagy átbújhatott alatta, hiszen a francia építészet e látványosságának papírdobozokból összeállított mása állt a bejáratnál.

Az első órában az egyes osztályok tantermeiben különböző tudományos jellegű, ismeretterjesztő előadásokat hallgathatott meg a diákság. Szóba került többek között a terrorizmus kérdésköre, a francia filmművészet remekei, a Curie házaspár munkássága, képzeletbeli utazást tehettünk a Loire-menti kastélyokhoz, a Mont Blanc csúcsára, hallgathattuk Debussy szerzeményeit, ismerkedhettünk Descartes matematikai függvényeivel, de nem maradhattak ki a sorból a francia sportélet kimagasló alakjai, illetve a híres borvidékek legfinomabb termékeinek bemutatása sem.

A második órában az ifjúság a gimnázium tornatermébe „özönlött”, ahol röpke órába sűrítve megmutatkozott sok minden, ami népszerű és hazánkban is felettébb ismert a francia kultúrából. Szép lányok vérpezsdítő kánkánt táncoltak, elhangzottak Verlaine és Baudelaire versei, Aznavour és Piaf sanzonjai, zongoraszámok, fuvolajáték, a kórus pedig a „Sanzelizé” dalát zengette.

A rendezvény harmadik órájában a süteményeké és egyéb finomságoké lett a főszerep. A földszinti folyosón felállított „ízek utcájában” akkora volt a tolongás, mint Párizs belvárosában egy karácsony előtti napon. A tanulók egymás elől kapkodták el a különböző falatokat, sajtszeleteket, muffin-t, macaron torta-darabokat, csokoládés kifliket, krémest – nem telt bele sok idő, a fiatalok (és szüleik) által készített édességek mind egy szálig elfogytak a dúsan terített asztalokról.

Szöveg: H.H.

Fotó: Sümegi Tamás