Élet a csipke körül

Szinte minden hét végén akad valamilyen esemény Terényben, ebben a Cserhát dombjai között megbúvó kis faluban. Ezúttal Csipkenapra hívták a közelből és messzi távolból érkező vendégeket.

A helyszínen, a Hunnia Csipkemúzeumban, amikor megérkeztünk, az egyik háziasszony, Fáy Hanna köszöntötte az érkezőt. A kissé fanyar és borongós időben az udvaron lévő Edvi-Illés Kávéház fűtött szobáiba kalauzolt bennünket, ahol éppen a Kalácska népdalkör gyönyörű népviseletbe öltözött tagjai készítettek különféle sütemény-finomságokat – hiszen nem csupán a szépen megmunkált-vert textíliák körül forgott e nap „tengelye”, hanem a csipkebogyóhoz köthető gasztronómiai érdekességek is sültek-főttek.

Nemsokára átsétáltunk a múzeumi házba, ahol kiderült, hogyan kapcsolódik Terény a csipkéhez. Fáyné Tornóczky Judit tartott rögtönzött tárlatvezetést, az érdeklődők egyre közelebb húzódtak a falakra függesztett csipke-költeményekhez, kattantak a fényképezőgépek. Buzgón füleltünk, és közben megannyi érdekességet hallottunk. A Fáy család egyik őse, ükanyai „messzeségben”, Edvi-Illés Gizella (innen a kávéház névadása) a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján, amikor a szecesszió stílusirányzata betört a hazai művészeti életbe, elhatározta, hogy magyaros motívumú csipkét tervez, a „tulipános mozgalom” jegyében, így keletkezett e szép virágokkal díszített, egyedi formavilágú mellény, és megszületett a „Hunnia csipke”. De megtudtuk azt is, hogy az egyik híres dán király is kiváltképp kedvelte ezt a sajátos textil-alkotási módot, mi több, néhány percre a csipkeverés gyakorlati alkalmazásában is elmerülhettünk.

A nap további részében a vendégek megkóstolhattak csipkebogyóból készült italokat (például kifejezetten gyermekeknek szánt alkoholmentes csipkesört), és egyéb kulturális események színesítették még az első ízben megrendezett, így hagyományteremtő szándékú eseménysort.

H.H.-Sz.B.

Nagyköveti vizes-vizit

Svájc nagykövete kedden délután személyesen szemlélte meg, mint halad az alpesi állam által támogatott balassagyarmati ivóvízhálózat-korszerűsítési beruházás. A diplomata – ahogy fogalmazott - elégedett volt a látottakkal.

Jean-Francois Paroz és kísérete kettő óra előtt néhány perccel fékezett le a diplomáciai autóval a Civitas Fortissima téren, a régi vármegyeháza oldalszárnyánál lévő parkolóban. A polgármesteri hivatal dísztermében a nyár végén kezdődött városi ivóvíz-hálózat korszerűsítésében részt vevő beruházók, kivitelezők, a munkákat irányító-koordináló Penta-Boroszlán konzorcium szakemberei, önkormányzati képviselők, illetve Medvácz Lajos polgármester, Csach Gábor alpolgármester, illetve Balla Mihály országgyűlési képviselő várták a vendégeket.

A „Balassagyarmat és térsége ivóvízellátásának rekonstrukciója” hangzatos címet viselő, projektnyitónak beharangozott rendezvényen előbb Medvácz Lajos vázolta fel röviden, miként jutottak el az ötlettől a megvalósításig. Kiemelte, hogy nem zökkenőmentes, lassú folyamat után jutottak el 2007-től a mai naphoz, amikor már gőzerővel zajlik a beruházás. A svájci állam mintegy egymilliárd-százhatvanmillió forintos támogatása mellé a magyar kormány csatolta a tizenöt százalékos önerőt, és a sok-sok jogi procedúrát, és a közbeszerzési eljárásokat követően a területen komoly referenciákkal rendelkező, „rutinos” kivitelezőt bíztak meg a feladattal. Annak illusztrálására, hogy valóban szinte az utolsó pillanatban indult meg a hálózat korszerűsítése, a polgármester egy érdekes történetet osztott meg a hallgatósággal: amikor első alkalommal eljöttek a svájci nagykövetségtől tájékozódni a gyarmati és környékbeli helyszínekre, éppen Ipolyszögnél történt egy meghibásodás, és személyesen tapasztalhatták meg, az idő vasfoga által mekkora lyukak keletkeztek a csővezetéken, tehát valóban elkerülhetetlen volt az elavult rendszer teljes cseréje. Medvácz Lajos reményét fejezte ki, hogy az időjárás kegyes lesz a kivitelezőkkel, és a tervezett határidőre, azaz jövő nyárra minden szakasszal elkészülnek.

Jean-Francois Paroz hozzászólásában kifejtette, amikor eldőlt, hogy a uniós pályázati források és az úgynevezett „norvég-alapból” származó támogatások mellett szükség van a svájci segítségre is, roppant körültekintően választották meg, mire is fordítsák végül a frankmilliókat. Így négy városban és környékén, Miskolcon, Ózdon Érden és Balassagyarmaton lehetett előkészíteni a beruházást a svájci támogatások által, és munkatársai minden egyes fázist komoly figyelemmel nyomon követtek, folyamatosan egyeztettek az érintett települések önkormányzataival. A nagykövet is megemlítette a menet közben felmerült nehézségeket, de zárásként úgy fogalmazott: minden jó, ha a vége jó, és biztosak abban, hogy jó helyre került a támogatásuk, hasznos célt szolgált, hiszen a jó minőségű ivóvíz biztosítása létérdeke minden mai társadalomnak.

Balla Mihály szintén az ivóvíz fontosságát emelte ki, összekapcsolva a mostanában nagy népszerűségnek örvendő klímavédelem kérdéskörével, felvetve, hogy a világon nemsokára nagy harc bontakozhat ki, konfliktusok érlelődhetnek a tiszta víz megszerzéséért és birtoklásáért. Ebben a tekintetben hazánk jól áll – tette hozzá a honatya – hiszen közismerten remek minőségű a magyar ivóvíz, és ez jellemző a svájcira is. Az sem mellékes szempont, hogy a korszerűsítés jóvoltából több mint ötezer háztartásban hosszú távon biztosított lesz a tiszta ivóvíz. A politikus elmondta, minden a híres svájci precizitás jegyében zajlik itt is, és ő is egy tanulságos történetet idézett: amikor Zürich és Montreux között vonaton utazott, és megkérdezte a kalauzt, mikor érkeznek meg, a vasutas nyugodtan válaszolt, tizenegy és fél perc múlva kinyílnak az ajtók…

A program következő részében a Penta-Boroszlán nevében Czeglédi Csaba projektfelelős ismertette a kivitelezés részleteit. Hangsúlyozta, a munkák késése és a közelgő téli időszak miatt a város több területén egyszerre dolgoznak a vizes-szakemberek, és az eddigi tapasztalatok szerint a lakosság rendkívül türelmesen fogadja a városbeli felfordulást. Hozzáfűzte, a csővezeték-rendszer cseréjét követően egy ideiglenes útburkolatot állítanak helyre, majd tavasszal, párhuzamosan a Dejtár-Balassagyarmat közötti hálózaton végzett munkákkal, aszfaltozást végeznek majd az érintett belterületi utcákban.

A hivatalos részt követően a házigazdák és vendégeik bejárásra indultak. Jean-Francois Paroz és küldöttsége a Bajcsy utcában tekintette meg, milyen ütemben zajlik a balassagyarmati ivóvízellátás rekonstrukciója.

H.H.-Sz.B.

Nyelvészkedés a „Gyarmati retúron”

Gyarmati retúr címen indított beszélgetős est-sorozatot a közelmúltban a Gyarmati Televízió. Ennek során olyan személyiségek kerülnek reflektorfénybe, akik rengeteg szállal kötődnek a városhoz, mégis, pályafutásuk, munkájuk messzi tájakra szólította őket, de most, egy terefere erejéig visszatérnek.

A Helytörténeti Gyűjtemény épületében a sorozat keddi vendége, egyben dr. Nagy Csilla irodalomtörténész-riporter partnere dr. Gréczi-Zsoldos Enikő nyelvész, a Miskolci Egyetem adjunktusa volt, akit családja is elkísért a rendezvényre.

A szakemberről megtudtuk, hogy őrségi gyökerekkel rendelkezik, és kisgyermek korában költöztek Nógrádba, közelebbről Szalmatercsre. Balassagyarmattal először gimnazista korában került kapcsolatba: zenei pályára készült, jól zongorázott, így esett a választása a Szántó Kovács János Szakközépiskolára (a mai Szent-Györgyi elődjére), ahol azonban hamar egészen más irányba fordult az érdeklődése. Ez elsősorban magyartanárának, mentorának, Holecz Imrénének köszönhető, aki felismerte a tehetségét. A későbbi pályaorientációt is ez az indíttatás befolyásolta, amikor a Miskolci Egyetem magyar szakára jelentkezett. Itt először az irodalomtudomány érdekelte, de nemsokára a nyelvészetre tért át, aminek volt kellő alapja is, hiszen korábban, diákkorában írt már tudományos dolgozatot az anyanyelvi önéletrajz témájában. Ahogy fogalmazott, felettébb érdekelte, miként fordulhat elő, hogy egymástól három – négyszáz kilométerre elterülő tájegységeken ennyire eltérő nyelvjárásban beszélnek az emberek. 

Ebben a nyelvjárástanban aztán a későbbiekben, a doktori „iskolán”, majd már egyetemi oktatóként egyre jobban elmélyedt, és szomorúan észlelte a tájnyelvek agóniáját, a kiveszőben lévő sajátos helyi beszédstílust, az érdekes hangzó szavak számának csökkenését a mindennapok társalgásában. Dr. Gréczi-Zsoldos Enikő egyfajta szakmai kíváncsiságtól vezéreltetve kezdte el keresni a palóc nyelvjárás gyökereit. Tizenhetedik századi okleveleket böngészett a levéltárakban, boszorkányperek és egyéb, korabeli tárgyalások jegyzőkönyveit kutatta, az írásos dokumentumokból feltárva próbálta megállapítani, miként is beszéltek távoli elődeink.

A beszélgetés során szó esett a magyar helyesírás nemrégiben módosított szabályairól, amiről a nyelvész úgy vélekedik, nem változtatnak lényegesen a korábbi alakokon, csak néhány esetben, így például az észszerű szó használatánál, elsősorban egyfajta útmutatást, segítséget, „mankót” adnak a köznyelvet használó embernek, hiszen mindig a beszélő szabályozza a formát, és sok helyen ma is a „suk-sükölés” teljesen természetesnek hangzik. Aki eddig is tudott helyesen írni, ezután sem lesz gondja. Inkább azért történtek a módosítások, hogy a modern, idegenül hangzó szakszavakat beépítsék a helyesírásba, és magyarosabban hangzó megfelelőt találjanak nekik. Az e-mail-ből így lehet akár „villámposta”.

A terefere további részében dr. Gréczi-Zsoldos Enikő beszélt még jelenlegi lakóhelye, Salgótarján és Balassagyarmat kulturális különbözőségeiről és hasonlóságairól, társadalmi szerepvállalásairól, illetve egy mostanában megszületett kötetről, amelyben Andor Csabával közösen tárták fel Madách Imre teljes levelezését, törekedve arra, hogy a tizenkilencedik század közepén használatos írásmódot és szóhasználatot eredeti formájában hagyják meg.

H.H.

Délceg ifjak tánca a pataki szüreten

Lassan lecseng a szüreti szezon, hisz idén a meleg hatására kissé korábban érett meg a szőlő, de azért akadnak még olyan települések, ahol az egyre csípősebb idő ellenére büszkén járják végig a fiatalok a községek utcáit. Patakon szombaton volt a felvonulás és a bál.

Rétságról jövet érkezve, éppen a második állomáshelyen tartott megálló végére érkeztünk. A falu északnyugati vége felé eső kis kápolna környékén hamarosan elhalkult a zene, a szép, népviseletes lányok, és délceg, kalapos kedveseik felpattantak a lovas kocsikra, és irányba vették a következő helyszínt, a kőhídon túl, az érsekvadkerti kereszteződésnél lévő kis tisztást. Amikor aztán ideért a nép, az ifjú hölgyek hangos kurjongatások közepette ugráltak le a járgányokról, s mihelyt felhangzott a muzsika, a csárdás ütemeire máris ropni kezdték a párok. Egy legény oly lelkes lendületbe jött, hogy szinte szédülésig pörgette-forgatta partnerét, de akadtak hármasok is, a legkisebbek pedig szüleik segítségével lépdeltek kettőt balra és kettőt jobbra. Persze a dobos sem maradt tétlen, bőszen püfölte hangszerét.

És így ment tovább a felvonulás a falu más pontjaira, hogy aztán a művelődési házban hangulatos bál zárja a szüreti mulatságot.

H.H.-Sz.B.

Emlékezés a „Magyar Wallenbergre”

Hetven évvel ezelőtt, egy odesszai börtönben ért véget Mikó Zoltán élete, aki a második világháborús magyar ellenállási mozgalom kimagasló alakja volt, és az utókor a „Magyar Wallenberg” jelzővel méltán illeti. Az egykori vezérkari tisztre balassagyarmati emléktáblájánál emlékeztek múlt pénteken a családtagok és a tisztelők.

Az esemény első részében, az Ady utca 37. szám alatti házon lévő emléktáblánál Medvácz Lajos polgármester mondott beszédet a mintegy harminc fős hallgatóságnak, akik között a leszármazottak, a Dobó család tagjai mellett a Vitézi Rend és a helyi zsidó hitközség vezetői is fejet hajtottak a mártír-katona előtt. A város vezetője elöljáróban megemlítette, hogy nevezetes utca az Ady Balassagyarmaton, mert lépten-nyomon hírességek emlékhelyével találkozhat az ember, hiszen a házakon ott sorakoznak a márványtáblák: Tildy Zoltán, Szabó Vladimir, Badiny Jós Ferenc mind-mind hosszabb-rövidebb időt töltött itt. Hozzátette, Mikó Zoltán egyike volt azoknak a bátor férfiaknak, akik rendkívül nehéz időkben álltak helyt a haza szolgálatában, vállalva az elbukás, a fogság és a halál kockázatát, hogy a második világháború vérzivatarában esküjükhöz híven mentsék, ami menthető. Idézett egy nemrégiben megjelent visszaemlékezést, amit a bajtárssal, a 2012-ben elhunyt Bondor Vilmossal készítettek: Mikó közvetlen munkatársa tisztelgő szavakkal emlékezett a régmúltra, mikor együtt mentették a bajba jutott embereket a fővárosban – így került a balassagyarmati származású vezérkari százados kapcsolatba Raoul Wallenberggel. A polgármester végül kifejtette, az a mondás, hogy „azon nemzet, amely nem ápolja a múltját, lassan elsorvad” a kis, helyi közösségekre is teljesen igaz, így Balassagyarmat híven törekszik minden, a városhoz kötődő híres személyiségnek méltó emléket állítani.

Az emléktábla megkoszorúzását követően a rendezvény a Helytörténeti Gyűjteményben folytatódott, ahol Majdán Miklós és dr. Szabó Péter történészek tartottak előadást az 1943-44-es eseményekről, illetve a vendégek megtekintették a Horthy-féle kiugrási kísérletről készített „Októberi vasárnap” című film néhány részletét.

***

Ki volt Mikó Zoltán?

Mikó Zoltán 1910-ben született, édesapja, Mikó Pál gimnáziumi tanár volt, és a Tanácsköztársaság alatt elvállalta a helyi munkásság tanítását, ami miatt a Kádár-rendszer emléktáblát is adományozott neki (ez a mai Mikó emléktábla helyén állt a 1990-es évekig). Érettségi után az ifjú ember a Ludovika Akadémián folytatta tanulmányait, ahol 1934-ben végzett. A fiatal hadnagy a légierő kötelékébe került, ám egy repülőszerencsétlenség miatt hosszú ideig ápolásra szorult, ezután vezérkari századosként a Honvédelmi Minisztériumban szervezési ügyekkel foglalkozott. 1944 őszétől a Fővezérség különleges osztályára helyezték át. Az átlagos katona-pályafutás a második világháborús front közeledtével fordult át hősiességbe, majd tragédiába. Hamar kapcsolatba került a Kiss János altábornagy nevével fémjelzett ellenállási mozgalommal, megszervezte a Görgey-zászlóaljat, amely mintegy gyűjtőhelyéül szolgált az illegalitásban működő ellenállóknak, diákoknak, értelmiségieknek, a behívó parancsot megtagadóknak. A Bajcsy-Zsilinszky-Kiss féle mozgalom bukása után ez a hadtest maradt lényegében az egyetlen németellenes erő a fővárosban. Mikó Zoltán rendkívül „konspiratív módon”, hogy valódi tevékenységét elfedje, egy nyilas érzelmű alakulat parancsnokságát is elvállalta. Amikor a szovjet csapatok elérték Budapest határát, elérkezett a Mikó-csoport pillanata. Az ostrom közepén rengeteg nyílt parancsot, menlevelet fogalmazott meg, amellyel nem csupán zsidókat mentett meg a biztos haláltól, hanem ismert írók, művészek is kikerültek a nyilasok markából. Itt került ő kapcsolatba rövid időre Raoul Wallenberggel. Egy feljelentés miatt azonban lebukott, bujkálnia kellett, majd a szovjetek fogságába került. Vád alá helyezték, azzal az ürüggyel, hogy lepaktált a szélsőjobboldallal, Odesszába szállították, ahol 1945 nyarán kivégezték – az ok később kiderült: a katyni vérengzéssel kapcsolatos minden nyomot Sztálin parancsára el kellett tüntetni, és Mikó Zoltán jól ismerte a lengyelországi akták tartalmát.

Mikó Zoltán rehabilitációja 1995-ben következett el. Poszthumusz vezérőrnaggyá léptették elő, két évvel később pedig Göncz Árpád köztársasági elnök személyesen leplezte le Balassagyarmaton az emléktábláját. 1998-tól a budapesti Országház utcában is emlékmű őrzi nevét, és hősies helytállását a haza szolgálatában.

Szöveg: Hegedűs Henrik

Fotó: Sztranyovszky Béla

Azonos súlycsoportban

Amikor az internetes közösségi oldal jótékony kommunikációs hatásának köszönhetően pár perccel a mérkőzés lefújása után már értesültem a Kábel SE kézilabdázóinak törökszentmiklósi győzelméről, rögvest egy másik sportágból vett hasonlat jutott eszembe. Annak a birkózónak a tipikus esete, aki a saját súlycsoportjában lévő ellenfeleit viszonylag simán, különösebb megrázkódtatás nélkül veri, de ha egy kategóriával feljebb lévő, nehezebb riválissal szembesül, már nem képes a korszakalkotó bravúrra.

Valahogy ebben a cipőben járnak mostanában az Ipoly-parti kék-fehérek. Ráadásul a sorsolás szeszélye is mostoha kényszer-mosollyal fintorog rájuk. Azok a bizonyos magasabb szintet képviselő vetélytársak ősszel rendre hozzájuk látogatnak, míg idegenben akadnak össze a maguk nívóját képviselőkkel. Elég, ha csak arra utalok, hogy a füzesabonyi és a törökszentmiklósi diadalok mellett ugyebár ott tarkállik nem éppen kellemes ízű termésével a Nyíregyházától és az Algyőtől elszenvedett vereség. Ráadásul éppen ez az: a több száz kilométeres túrákra csak a legvérmesebb szurkolók utaznak el, legutóbb is talán tucatnyian drukkoltak az Alföldön a nógrádi kedvenceknek, és a rajongótábor nagy többsége, a Balassagyarmaton fergeteges hangulatot teremtő „százfejű” publikum bizony még nem örvendhetett kirobbanó sikernek.

De ami késik, nem múlik. A szakemberek, a kézilabdához értő figurák, mindenfajta elfogultságtól mentesen azt hangoztatják, benne lehet a társaságban a bravúr. Csak várni kell rá. No nem biztos, hogy olyan sokat. Igaz, a következő gárda, amely Szabó Andrásékhoz látogat felettébb kemény falatnak tűnik. Zöld-fehérbe bújtatott fővárosi fickók jönnek, a csoport élvonalából, és azért az FTC a másodosztályban sem „Fradika”.

Persze, a kézilabdában minden megtörténhet, elsülhet akár a kapanyél is…

H.H.

Mikszáth és vendége

Kálmán-nap apropóján találkoztak szombaton a Nagy Palóc nevét viselő társaság tagjai, és az író tisztelői Horpácson, a Mikszáth-kúria kertjében. Nógrád megye hírneves személyiségének ülő szobra mellett azonban nem csak a Szent Péter esernyője szerzője előtt tisztelgett az utókor, hanem kortársára, Veres Pálnéra, a magyar nőnevelés úttörőjére is emlékeztek, akinek kettős – születésének és halálának – évfordulója is van idén.

Molnár Zoltánnak, a házigazda település polgármesterének köszöntőjét követően dr. Kovács Anna, a Mikszáth Kálmán Társaság elnöke először örömét fejezte, ki, hogy a szklabonyai és alsósztregovai emlékhelyeket gondozó-működtető pozsonyi Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma képviseletében dr. Jarábik Gabriella igazgató is eljött erre az ünnepségre, majd arról ejtett pár szót, hogy milyen jó érzés megszemlélni az egyre bővülő és gyarapodó horpácsi Mikszáth-kiállítást. Az elnök egy interjúból is idézett, amelyet Lux Terka újságíró készített a halála előtt az íróval: ebben minden, Mikszáthra oly jellemző jelző kiolvasható, játékos elme, szellemesség, bölcsesség, tréfálkozás, az „öreg körtefa” életismerete.

Ezt követően a vendégeké, a Kollár Andrásnak, a település egykori polgármesterének vezetésével érkezett vanyarciaké lett a főszerep, akik Veres Pálné élettörténetébe avatták be a jelenlévőket. Nedeliczki Teréz, a község népművelő-könyvtárosa a Veres Pálné-emlékév eseményeit sorolta, két kisdiák Mikszáth Kálmán és Veres Pálné levelezéséből olvasott részleteket – amiből kitűnik, mennyire tisztelte az író a nőnevelésre összpontosított energiákat. Gráberné Bősze Klára, a budapesti Veres Pálné Gimnázium nyugalmazott tanára pedig a híres előd teljes életútját elevenítette fel az ifjúkori indíttatásoktól kezdve addig a harcig, amíg sikerült elérnie, hogy Magyarországon a lányok is érettségizhessenek és egyetemi diplomát szerezhessenek.

A Mikszáth-Veres Pálné közös ünnepség a Nagy Palóc szobrának megkoszorúzásával zárult.

H.H.-Sz.B.