Mi kell a jó lecsóhoz? A kérdést bizonyára a napi
sütés-főzés robotjában edződő háziasszonyok azonnal, kapásból megválaszolják.
Így voltak ezzel azok az alkalmi szakácsok és kukták is, akik szombaton a
szécsénkei művelődési ház udvarán készítették el e finomságokat.
Még egyet-egyet koppannak az esőcseppek az autó szélvédőjén,
amikor Nógrádkövesden jobbra fordulva e kora délutáni órán közelebb és közelebb
érünk a rendezvény helyszínéhez, de amint kiszállunk a járműből, máris
meghallgattatott fohászunk – miként a Lecsófesztiválra érkező összes vendég
imája is -, zsipsz-zsupsz félbeszakad az égi áldás. Csinos hölgyek köszöntik
azonnal a betérő vándort, a jó vendéglátás első állomása az IKSZT épülete, ahol
rögtön szóba is elegyedhetünk néhány környékbeli polgármesterrel. A házigazdák
„első embere”, Hevér Boglárka nemsokára int, és már sétálunk is a Técsői Móricz
Kálmán nevét viselő művelődési ház felé. Amelynek bejáratánál ott parkol „felpántlikázottan”
a község új falubusza – amit aztán a helyi plébános, Hulitka Róbert meg is
szentel. Benn, az udvaron nagy a sürgés-forgás, úgy látszik a lecsómegmunkálás
szerelmeseit ez a délelőtti kitartó eső sem tántoríthatta el a főzés
szenvedélyétől. Körbejárjuk a csapatokat, hol milyen stációban jár a
tevékenység: emitt, a romhányiak már kis tálkákba adagolják a kész terméket,
odébb még csak most csusszannak be a gőzölgő üstbe a felszeletelt lédús
paradicsomok. De nem is baj, több helyen lehet majd kóstolgatni, sokféle
ízharmónia keveredését tapasztalhatjuk meg hamarosan.
A műsor is kezdődik mindjárt. Két kisgyermek a konferanszié,
tréfás szöveggel hívják a fedett teraszra a kíváncsi népet. Hevér Boglárka
köszöntőjében azt hangsúlyozza, úgy látszik, nem múlhat el Lecsófesztivál eső
nélkül, hiszen tavaly is jókora zápor kellős közepén főzőcskéztek a csapatok.
Kitér arra is, hogy a programokat egy egészségnappal is keresztezték, hiszen a
délelőtt folyamán bárki vért adhatott, és most is több részlet-betét szól az
egészséges táplálkozásról, az újraélesztésről, különféle hasznos
tanácsadásokról.
Szemünk máris az első produkcióra vetül: hastáncos hölgy
perdül elénk, a szemrevaló szépség (Balás Emese) valóban, mintha Kelet
Gyöngyeként toppant volna elő az Ezeregyéjszaka egyik meséjéből. Miközben a
házigazdák Magyar Rózsa nótaénekest várják epekedve – aki hamarosan be is fut,
méghozzá fellépő-öltözetében pompázva -, mi egy gyors kitérőt teszünk egy másik
eseményre, azzal az ígérettel, hogy nemsokára visszatérünk.
Így is lesz: röpke óra múltán ismét a szécsénkei főutcán
gördülünk, és most már jóval nehezebb parkolóhelyet találni a kocsinak.
Ráadásul az úttest kellős közepén csikósok kurjantása hallik, és persze pattogása
hangos ostoroknak – csak hogy emitt a költőt idézzük. A „laikus” is bátran
megpróbálkozhat a csattintással, igaz, ez csak első pillantásra tűnhet könnyű
mutatványnak, de érdekes módon a rétsági polgármester, Hegedűs Ferenc kezében
kifejezetten jól áll a magyar alföld szorgos gulyásainak kedvelt szerszáma. A
kondérok most már eltűntek, hiszen túl van mindenki a falatozáson, a tömeg is
egyre nő, azon töprengünk, hogy ezen a látszólag kis helyen mennyi jó ember
elfér. Késő estig maradunk még a Lecsófesztivál „sűrűjében”. Amíg a napot záró
Szécsénkei Vadgalambok koncertjére várunk, és éppen tűztáncosok szórakoztatják
a közönséget, beszélgetőpartnerünk akad, dr. Meyer Dietmar, a Budapesti Műszaki
Egyetem közgazdasági tanszékének vezetője (aki a civilben egyetemi
tanársegédként dolgozó szécsénkei polgármester „főnöke”). A professzorral arról
csevegünk, mennyi minden kincset is rejt ez a kies cserháti vidék. Mint ez az
igazán jól sikerült Lecsófesztivál.
Szöveg: Hegedűs Henrik
Fotó: Sztranyovszky Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése