A szlovákok nemzeti eledele a haluska. Persze akadnak sokan,
akik ezt a krumpliból készült ételt sztrapacskának nevezik, és bizony nagyon
ínyencnek kell lenni, hogy valaki érdemi különbséget fedezzen fel a kettő
között. A vanyarci hagyományos Haluskafesztiválra érkezők persze ezzel mit sem
törődtek, teli szájjal majszolták a finomságokat.
Bizony, elég régen jártunk már errefelé. Bercelen túl eddig
nemigen jutottunk, és a pásztói járást a balassagyarmatitól elválasztó
képzeletbeli vonal mintha valóságos élőláncként tornyosult volna előttünk. De
most élvezettel hágjuk át ezt a határt, hiszen az úti cél Vanyarc, a
híres-nevezetes Haluskafesztivál.
A faluba érve polgárőrök irányítják a forgalmat, a település
központjában a főút lezárva, hála azonban sajtós mivoltunknak, némi segítséggel
gyorsan találunk a közelben parkolóhelyet – egy ház kapubejárójában. Alig egy
perc gyaloglás után már a fesztivál kellős közepébe csöppennünk. Máris
ismerősökbe botlunk, a szügyi szlovák nemzetiségi önkormányzat főzőcsoportjának
tagjai, élükön Sisa Sándorné dr. jegyző asszonnyal integetnek felénk, és hívnak
közelebb. Bár még csak úgy tizenegy óra magasságában jár a mutató, ők már
buzgón kínálgatják a káposztás és túrós sztrapacskát. Szomszédságukban, a
vanyarciaknál előkerül egy jókora lapát, azzal nyomkodják a haluskát a hatalmas
szaggatón át a kondérba. Eközben egy pillanatra megáll a munka, mert a
messziről jött külföldi (német ajkú) vendégnek „szelfizni” támadt kedve a
főkötős, népviseletes asszonyságokkal. Szemben a kisnánaiak dagasztanak, a
mátraszentimreiek a krumplit hámozzák serényen, de buzgólkodnak a bériek és az
erdőkürtiek és az egyházasdengelegiek is. Az információs sátornál hosszú sor
tolong, jegyváltásra várva, e nélkül ugyanis aligha kóstolhatják meg a mai
„menüt”. Beljebb sétálunk: a színpadon éppen a zsűrit mutatja be a nap egyik
főszervezője, Nedeliczki Teréz. A bíráló bizottság nemsokára már mustrál,
vizslat, érdeklődik, hogy aztán a főzőverseny csapatainál tett látogatás után
teljesen „vakon”, kizárólag az ízharmóniára bízva a dolgot, ítélkezzen a
legjobbakról.
Természetesen a vendégsereg folyamatos szórakoztatásáról is
illik gondoskodni. A házigazdák gyermek néptáncosai, a Guzsalyas-gárda pattan a
színpadra, iskolás fiúk és lányok ropják, hol lassabban, hol gyorsabb ütemben,
miközben a Kóborzengő zenekar húzza a talpalávalót. A táncosok megtekintése
közben fotós kollégánk régi ismerőst fedez fel az érdeklődők között: a helyi
általános iskola nyugalmazott tanárát, Lászka Pált, akivel aztán hosszasan
elcsevegünk a vanyarci mindennapokról, a szlovák hagyományok kitartó
ápolásáról, meg arról, mennyi helyen jártak a közelmúltban ezek a tehetséges
ifjú művészek.
Déli harangszóra megkordul a gyomor, ideje hát eleget tenni
a szügyiek korábbi meghívásának, és személyesen megízlelni a sztrapacskát –
mert mi már megmaradunk ennél az elnevezésnél. „Vegyesen” terül a tálcára az
étek: fele-fele arányban káposztás és túrós kivitelben, persze jó sok tejföllel
a tetején. Finom ám – szól a fotós munkatárs, amire csak helyeselni lehet.
Alig fejezzük be a falatozást, indulhatunk vissza a színpad
elé, ahol a terényiek tömegtáncát követően a hivatalos köszöntőre lépdelnek fel
a díszvendégek: Dr. Egyedné Beránek Ruzsenka, a Magyarországi Szlovákok
Szövetsége elnöke, Skuczi Nándor, a megyei közgyűlés elnöke, két országgyűlési
képviselő, Balla Mihály és Becsó Zsolt, valamint Hrncsjár Mihályné polgármester
és Hulitka Róbert helyi plébános. A szónoklatokból megtudjuk, hogy ez az
országosan egyedülálló fesztivál tíz éven keresztül levédett volt, és e védjegy
újbóli megszerzése folyamatban van. A méltatásokban elhangzik, hogy a szlovákok
nagyon finom sztrapacskát tudnak készíteni, és ez az esemény mind kulturálisan,
mind gasztronómiai alapon erősíti a két nép barátságát és kapcsolatait. A
hagyományok említésénél szóba kerül Mikszáth Kálmán neve, a „Nagy Palóc” a
mohorai Mauks-háznál szerette meg igazán a sztrapacskát. Becsó Zsolt pedig azt
is elárulja, ő bizony szalonnapörccel megszórva kedveli felettébb…
A köszöntők után teszünk még egy kört a helyszínen. Egyre
nagyobb a tömeg, kígyóznak a sorok mindenhol, találkozunk újra a szügyiekkel,
akik széttárják a karjukat, mondván sajnálják, de annyira kelendő volt az
étkük, hogy mind az utolsó darabig elfogyott. A vásárosok utcája felé tett
kitérőt követően aztán a kocsihoz sietünk, és mielőtt még komolyabb forgalmi
dugóba kerülnénk, Bercel felé gurulva búcsút intünk a Haluskafesztiválnak.
H.H.
Fotó: Sz. B.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése