2017. szeptember 18., hétfő

Lovas nemzet-e a magyar?

Belekukkantottam vasárnap a Magyar Vágtába. No, nem hosszú órákon keresztül, mert ez a fajta show nem igazán köti le a figyelmemet, csak néhány percre tettem mindezt, de untig elég volt. A Nemzeti Vágtával kapcsolatban a legnagyobb kifogásom, hogy olyan ez a verseny, mintha egy történelmi díszletekbe ágyazott „lovit” szemléltem volna, annyi kitétellel, hogy itt a derék állatokra és a zsokékra nem lehet fogadni.
Ebből aztán egyértelműen felmerült bennem a kérdés: mennyire lovas nemzet a magyar? Mennyire fedi le a maga teljességében a honi lovassport egészét ez a vágta, avagy ez is csak egy része a nemzetieskedő köntösbe bújtatott, fennhéjázó magyarságnak? Jöhet ide nekem a Lázár testvérpár, mondhat irtó szépeket erről-arról, hogy mennyit léptünk előre magában a lovaglás népszerűsítésében, meg hogy ehhez mennyiben járul hozzá a vidéki, meg a Hősök terén rendezett alkalmi vágtázás, engem aztán egyáltalán nem győztek meg a kijelentések.
kép: internet
Miért is nem? A sport és az olimpia történeti bugyraiban mélyen kotorászó emberként jól látom, hogy az ötkarikás értelemben vett lovas versenysport bizony nincs éppen magas szinten hazánkban. Az utolsó (és egyben egyetlen) magyar lovas, aki érmet szerzett olimpián, az 1936-ban (!), Berlinben bronzérmes díjugrató, a karancskeszi származású Platthy József volt, s húsz esztendeje egyik versenyszámban sem jutott ki az olimpiára egyetlen lovasunk sem – vagy ha mégis, akkor idejekorán megbetegedett a ló, mint történt az Dallos Gyula esetében. Szóval, amíg ezeken a területeken egyre nagyobb galopp-léptekkel távolodik tőlünk a nagyvilág, mi itt büszkélkedünk a sportértékében nem túl magas Magyar Vágtára, a csak a szűk pénzes elit számára hozzáférhető fogathajtásra, meg a messze régmúltba vesző hagyományainkra, a huszár virtusra.
Holott a jelen, nemzetközi viszonylatban tekintve, nem túl kecsegtető.

Hegedűs H.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése