Rákóczi emlékezete

A romhányi csata napja: 1710. január 22.

Igen hideg reggel pirkadt ránk január 20-án. Talpunk alatt recseg a hó, bajszunkat dér lepi. Varjak nem kárognak fölöttünk, s a kopasz ágak közt fütyül a szél. Nem Rákóczi krónikása jegyzi e sorokat, magam élem át ezt a zord reggelt, miközben tipródom a hóban a Turul-emlékműnél, Romhány határában, a Rákóczi-szabadságharc utolsó, jelentős csatájának színhelyén. Vezérlő fejedelmünk serege lengyel és svéd segédcsapatokkal vívta itt immár reménytelen szabadságharcának végső ütközetét, s amik ez után következtek: jelentéktelen kis csatározások és a szatmári fegyverletétel.

Romhány méltóképpen szeretne megemlékezni a hősi múltról. Ma reggel koszorúzás a „turulnál”, este 5-kor fáklyás felvonulás a Vérhegy keresztjéhez, a hősi halottak tömegsírjához. Holnap, szombaton általános iskolások kistérségi vetélkedője, este pedig ünnepélyes képviselő-testületi ülés lesz, ahol Romhány kitüntetettjének átnyújtják az aranygyűrűt, elismerésül azért, amit Romhány életéért, kultúrájáért tett.

Nyolc óra, megérkezik az iskola két 8. osztálya, az önkormányzat és a lutomierski lengyel delegáció; himnusz, koszorúk. A falu lakói nincsenek itt. Jó, értem én: hideg van és az emlékmű messze, a falu határában van. De majd este – vigasztalom magam – a fáklyás felvonulás! Csak nem hagynak ki ilyen látványos lehetőséget?! Felszerelkezve kamerával, fényképezőgéppel, az öt óra ott lel a találkozó helyén. Vagyunk húszan? A Rákóczi Szövetség tagjai, a Kolping családból néhányan, és 2-3 minden szervezettől független, elszánt egyén, mint jómagam. Ballagunk a hideg, sötét estében a Vérhegy felé. Néhány kutya távolról megugatja menetünket. „Sej, Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi…” – énekeljük. Fúj a szél, csípi fülünket, mégis vidáman ropogtatjuk a havat.

Másnap két nyolcadikos diákot kérdezek:

- Van jelentősége számotokra a Rákóczi-napoknak? Kérlek, azt mondjátok, amit gondoltok, most nem az iskolában vagyunk.

- Jó, hogy megemlékezünk erről a napról. Részben ápolni kell a hagyományainkat, részben ezek a vitézek megérdemlik, hogy megemlékezzünk róluk. Végül is a szabadságért haltak meg.

- Miért nem jöttetek el tegnap este a Vérhegyhez?

- Béla bácsi, sötét volt, hideg volt, és – igen – eléggé lusták vagyunk.

- Milyen formában lenne számotokra igazán vonzó ez a megemlékezés?

- Imitálni lehetne a csatát! Korabeli fegyverekkel, kosztümökkel. Mint ahogyan az 1849-es tápióbicskei csatát eljátsszák minden évben.

Igazuk lehet – gondolom – vonzóbb formában kellene a megemlékezést megtartani. Editet keresem föl, majdnem velem-korú ismerősömet.

- Nagyon fontos a múlt életben tartása – mondja – a múlt nélkül nincs jövő! És kézen fogva vinni kell gyerekeinket; nekünk kell vezetni őket, hiszen az iskola ehhez a feladathoz kevés. A nevelés igazi helyszíne a család! Otthon kell a gyerek tudatát formálni, nekünk kell példát mutatni. Most még csak néhány gyereket látok, de biztos vagyok benne, hogy lesznek lassan-lassan többen is. Te is elhozod a lányod, én is az unokáimat, így csak kialakul egy mag, ami aztán viszi a többit is.

Elgondolkodtat Edit optimizmusa. Bár igaza lenne!

Szombat délelőtt vetélkedő a gyerekeknek. Nem könnyűek a feladatok – lexikális ismeretek, dramatizálás, éremfelismerés – embernyi embert megizzasztanának. Lokálpatriotizmusom dagasztja keblem: első és harmadik helyezett Romhány, a második. Magyarnándor csapata.

Az esti, ünnepélyes testületi ülésen a lutomierski delegáció vezetője kap szót:

- Dziekujemy bardzo, ze… Nagyon köszönjük, hogy részt vehettünk a Rákóczi-ünnepségen…hogy koszorút helyezhettünk el a Rákóczi-szabadságharcot támogató lengyel vitézek csatahelyén… Reméljük, hogy Romhány és Lutomiersk kapcsolata, együttműködése mindkét fél számára gyümölcsöző lesz.

Az ülés legmegkapóbb perce: Tolnai János polgármester a mit sem sejtő Kisztner Sándorné nyugalmazott óvodavezetőnek átadja a kitüntető aranygyűrűt. Méltatása, munkássága állomásainak felsorolása következik Kisztner óvó – faluszerte így hívják – közbeszól:

- Jó, jó, gyerekek, de megfeledkeztek arról, hogy vénségemre süket vagyok. Hangosabban dicsérjetek!

Nevetés, vastaps a jutalma.

Rákóczira emlékeztek a romhányiak, a lengyel-magyar kapcsolat erősödött, kitüntették az arra érdemest. Csak hát – a falu nem volt jelen.

(eszbéla)