Nem a világhírű amerikai filmről
akarok én értekezni, megtették ezt mások, hozzáértők már jó régen. Mindenesetre
ez a filmcím jutott eszembe néhány éve, mikor egy kis csoport ötödikes
gyerekkel ellátogattam „lónézőbe” Kétbodonyba.
Ragyogó, hideg, havatlan téli
délelőtt volt, a gyerekek vidáman csicseregtek körülöttem, ahogy „tyúkapó”
módjára terelgettem őket az úton. Négy ló volt Tamás barátom keze alatt ekkor,
két pej és két pintó. Eszembe jutott a Kalevala gyönyörű sora: „Hóka lovát
zúgószéli kősziklává elregéli.” Meg is kérdeztem tőlük, tudják-e mi a hóka, a
pej vagy a pintó. Az egyik kislány
bizonytalanul visszakérdezett: „A hóka
nem szőke ló?” Bálint, aki apja foglalkozása révén közelebb állt az
állatokhoz, szintén bizonytalanul, kérdő hangsúllyal mondta: „A pintó mintha
indián ló lenne.” Gyerekkorom emlékképei villannak elém: a szódás is, a jeges
is hatalmas muraközik vontatta szekéren hozták a Bercsényi utcába a szalmába
burkolt jégtömböket, a ládákba pakolt szódásüvegeket. Mindennapos látvány volt
a szekér, a ló. Manapság a falusi gyereknek be kell mutatni a lovat, amiről
legfeljebb annyit tud, hogy elől harap, hátul rúg. Meséiben sem találkozik a
táltossal, hiszen hol van már Benedek Elek, vagy a Magyar népmesék? A hintaló is
a múlté.
Jó, azaz nem jó, de így van: az
igáslovak világát szertepöfögte a motorizáció. Ez sem teljesen igaz. A véletlen
kivezet Bánkra, Varsányi Miklóshoz. Lova, a gyönyörű, sodrott muraközi pej
paripa parádézik a havas udvaron. Üget föl s alá, hányja hóka fejét, farát
föl-fölvágja, kirúg csikópatáival, élvezi azt, hogy kijöhetett az istállóból,
bele-beleharap a hóba, megkergeti a csirkét. Odatrappol a kapuhoz, kíváncsi
rám: „Ki ez a furcsa, eddig még nem látott idegen?” Hátrébb lépek egy csöppet,
mivel – talán nem mondtam még – félek a lótól. Mézes, így hívják ezt a gyönyörű
pejt, van legalább hatszáz kiló. Én hetvenöt. Ő csupa izom, kirobbanó energia.
Én enervált, sápatag zombi. Prüsszent egyet és odahagy. Miért foglakozna velem?
Kíváncsiságból, mint annak idején
a gyerekeket, most végigkérdezem ismerőseimet, ismerik-e ezeket a szavakat:
pej, hóka, fakó, almásderes, paripa? Ló – hangzik a szinte közönyös válasz –
valamilyen lófaj. Berzenkedik bennem a biológus: faj vagy fajta? Miért –
kunkorodik vissza a kérdés – nem mindegy?
De nem ám! Nem mindegy, hogy
tarpan, Przewalski, hucul vagy nóniusz, esetleg kiang vagy mokány. Az meg aztán
végképp nem, hogy szamár, öszvér vagy ló. De ennek taglalása már túl messzire
vezetne. Maradjunk a kezdeteknél, honfoglaló őseink lovainál. Hankó Béla egyetemi
tanár így, igen szemléletesen mutatja be ezeket a lovakat: „…kis és száraz
fejű, száraz csánkú és acélos inú, átlagban csak 140 cm magasságú állatok
voltak. Istállót soha nem láttak, a hideget, meleget, az esőt, szélvihart
egyaránt jól tűrték.”
„Paripám csudaszép pejkó, ide
lép, oda lép, hej-hó!” – idézem Weöres Sándor játékos sorát, és elönt a
szomorúság. Nem valami vakromantikus bánat, az „elmúlt idők igézete”, dehogy.
Azon szomorkodom, hogy a technikai civilizáció térhódításával fordított arányban
hogyan szegényedik nyelvünk. Mert valóban, ki tudja megmondani – méghozzá
gondolkodás nélkül rávágni – azt, hogy a paripa nem délceg kiállású ló, hanem
herélt mén. A mén, vagy csődör, az az „apaló”, a kanca pedig a „felesége”. A
pej gyönyörű, a barna szín sok árnyalatát hordozó, fekete lábú, fekete sörényű
és farkú állat. A hóka véletlenül sem „szőke ló”, ahogy Lilike találgatta,
hanem a jószág arcán végighúzódó fehér folt homlokától az orráig. A pintók,
ahogy annak idején Bálint találgatva mondta, az Amerikát meghódító
konkvisztádorok elszabadult, szakszóval „domesztikálódott”, magyarul talán így
lehetne mondani: „elháziasodott” lovainak utódai.
Lovas nemzet vagyunk – vallottuk
büszkén, és a fél világ, legalábbis az a fele, amelyik úgy vélte, hogy ismer minket,
magyarokat, szintén így gondolta. Igaz, ehhez a téveszméhez kapcsolt még egy
csomó hülyeséget, mint például az „ungarische gulasch” meg a nyereg alatt
puhított hús. Bizonyos tekintetben persze lovas nemzet vagyunk, hiszen ki ne
hallott volna Kincsemről, a csodalóról, vagy a szilvásváradi, hortobágyi
ménesekről? Hányszor csodáltam meg magam is Esztergomból hazafelé utaztomban –
autóstoppal persze – a Gizella-telepi lovakat hatalmas kifutójukban? De ezek a
lovak, akár ott, Gizella-telepen (Dömös és Visegrád között) már csak
hobbi-lovak. Gazdag emberek költséges szórakozását hivatottak szolgálni. Egy
alkalommal, még a hetvenes évek elején kimentem barátaimmal Pomázra. Volt ott
egy lovarda, viszonylag kevés pénzért vehetett az ember fél órát lóháton. A lovász
végignézett rajtam: félcipőben, farmerban álltam ott; kicsit megcsóválta a
fejét, majd kivezetett az istállóból egy rendkívül béketűrő, vén, fekete
kancát, a nevére is emlékszem, Sátánnak hívták. Nyilván csak a színe, és nem a
természete miatt. Miután felügyetlenkedtem magam a nyeregbe, döbbentem rá:
nagyon is korcs utóda vagyok dicső eleinknek. Azt a „lovaglást”, pontosabban
szerencsétlenkedés, amit műveltem, szeretném örök időkre elfelejteni. Pedig, és
Lucinda Prior-Palmer, a világ legsikeresebb díjugrató-lovasai egyikének
szavaival fejezem be: „A ló az emberiség egész történelmét hordozza a hátán. Ha
úgy adódik, hogy még téged is a hátán hord, becsüld meg szerencsédet, és vedd
megtiszteltetésnek. Ha sikerül lovaddal kialakítanod a kölcsönös bizalmat és
tiszteletet, amely minden társas kapcsolatnak az alapja, váratlanul egy
rejtelmes világ tárul majd föl előtted.”
Sztranyovszky Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése