Március
28. 8 óra 25 perc
Miért
is fogok a kijárási korlátozások kezdetén naplóírásba? Unalomból netán, mivel
jelentősen lecsökken mostantól a tevékeny, ide-oda császkáló-mászkáló ember
élettere? Vagy szakmai kihívásból? Lehet, mindkettő benne van a pakliban, de
tény, ha sok-sok év múlva előveszem, emlékeimbe villámgyorsan bevillanhat az a
most még nem tudhatni meddig tartó idő, ameddig ilyen visszafogott üzemmódban
töltöm mindennapjaimat.
Szombat
hajnal. Nem húzom le esténként a harmadik emeleti panellakás hálószobájában a
redőnyt, így aztán az első napsugarak már kiugrasztanak az ágyból. Rátekintek
az órára, 5:45-öt mutat. Nosza, gyors kipillantás a fürdőszoba ablakán, mikén
ébredezik a város, Balassagyarmat. Szemben, a pékség előtti padon fiatalember kuporog.
Ismerem őt, csak saját magát okolhatja, hogy ennyire lecsúszott, hajléktalanra
érdemtelenítette őt balsorsa. Fürkészve figyeli, hátha valakivel szóba
elegyedhet, esetleg kunyerálhat tőle pár forintnyit a megvásárlandó kannás
borra. Kilencig van csak ideje, onnantól délig számára nincs kiszolgálás az
üzletben. De nem jön senki, így az egyre harsányabb napfényben kényelmesen
hátraveti magát, karjait a pad háttámlájára nyújtja.
Húsz
perc múlva újabb kitekintés. A férfi még mindig a helyén, nem messze tőle a
pékség előtt rövid sor a járdán. Szigorúan betartva az immár másfél méteres
távolságot, várnak a bebocsáttatásra, pontosabban a boltból kijövőre. Ez
mostantól mindenhol így lesz.
Az
autóforgalom is igen gyér. A távolsági buszról mindössze egyetlen ember száll
le a Rákóczi 72. előtti megállóban. Néhány gépkocsi parkol a Kék ABC előtt, aki
nem idős, úgy tűnik, kora reggelre időzíti a bevásárlást. Kis készülődés még,
aztán irány a város, egy kerékpártúra keretében körbejárom a csend Ipoly-parti
szigetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése