Horváth Endre emléke

Napfénytelen, szomorkás, megszokott őszi idő. A balassagyarmati temető katolikus ravatalozójánál csütörtökön kora délután gyülekeznek az emlékező emberek. Ahogy minden október közepén, most is Horváth Endre előtt tiszteleg az utókor.

Először a szervezők nevében Vas Ágnes helytörténész beszél. Kerek évfordulóhoz érkeztünk, hiszen éppen százhúsz esztendeje született a pénzjegynyomda neves grafikusa, aki annyi és annyi magyar bankóra tette oda a névjegyét, különböző alakok formájában. De egy másik személyiség is előtérbe kerül most: Kovalcsik András, a Honismereti Kör néhai elnöke nyolcvanöt esztendős lenne idén.

Horváth Endre egyéniségét Csemniczky Zoltán, a képzőművész „kolléga”, a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ nemrégiben nyugállományba vonult igazgatója idézi fel. Néhány személyes élménnyel vegyítve tárja a hallgatóság elé, mi mindent tett Horváth Endre, aki halála percéig fáradhatatlanul dolgozott, s akinek örökségét hűen őrzi a város, amely nyughelyet ad neki. A felvidéki Bazinból göröngyös utak vezettek a pénzjegynyomdai asztalhoz, ahol szép formákba öntődtek a korabeli papírpénzeken látható alakok, például az egykori tízpengős hátlapját díszítő palóc menyecske.

Kovalcsik Andrásra is meleg szavakkal emlékezik Arató János, a Szondi György Szakközépiskola korábbi igazgatója. A tanári tevékenység során együtt töltött tizenhárom év fontosabb mozzanatait emeli ki. Amikor az intézmény első szakközépiskolai osztályának főnökségét elvállalta, és a sok helyről jött, különböző háttérrel érkezett fiúkból egységet kovácsolt, törődött velük, tanulmányi versenyekre készítette fel a diákokat, és nem egy esetben az általa „istápolt” tanulók még a gimnáziumi iskolásokat is lekörözték, amire Kovalcsik András csak annyit mondott: „szerencsénk volt”. Ilyen szerencsés pillanatnak nevezi Arató János azt is, amint épp a Honismereti Kör néhai vezéregyénisége kezdeményezésére a Városi Képtár újra benépesült a balassagyarmati és a településhez ezer szállal kötődő művészek nagyszerű alkotásaival.

A hivatalos köszöntők után kis temető sétára indul a közönség. Először a ravatalozótól pár lépésre, Horváth Endre sírjánál koszorúznak, amit a közelmúltban újított fel az önkormányzat. Aztán egy távolabbi pont következik: Kovalcsik András kopjafájára kerülnek a megemlékezők virágai.

A Horváth Endre Emléknap második állomása minden évben a Helytörténeti Gyűjtemény épülete. Itt a későbbiekben a grafikusművész pályáját bemutató, megújított tárlatot Medvácz Lajos polgármester nyitotta meg, hangsúlyozva, milyen büszke is lehet Balassagyarmat, hogy egy ilyen karizmatikus, kiváló személyiség örökségét őrizheti. Vagyóczky Károly, a Pénzjegynyomda nyugalmazott művészeti osztályvezetője pedig azt ecsetelte, milyen erős hatással volt Horváth Endre munkássága a modern kori magyar művészettörténetre, míg Kliment Éva, a CSEMADOK nagykürtösi választmányának elnöke Ipolyszécsényke díszpolgárának, Cziglényi Ádám bélyegtervező grafikusnak pályaívét rajzolta meg az érdeklődőknek.

Hegedűs Henrik

Madách: európai mérvű magyar kebel

Érdekes adalékokkal szolgáltak a szakemberek a Madách Imre halálának évfordulója alkalmából szervezett hagyományos ünnepségsorozat második állomásán, szombaton, Csesztvén.

A község művelődési házában előbb Palman Imre, a házigazda település polgármestere köszöntötte a rendezvény résztvevőit. Egyrészt visszatekintett az első, 1983-ban megrendezett Madách-napra, abban az összefüggésben, hogy az azóta eltelt több mint harminc esztendő során mennyi mindent sikerült elérni Alsósztregovával együtt, gyümölcsöző összefogásban, ami által mindkét helyen megszépült és kibővült a híres drámaköltő örökségének kelléktára. Hozzátette, nemrégiben a csesztvei emlékház – amit ő maga már a múzeum jelzővel illet – ’nógrádikum” elismerést kapott, a következő cél pedig, hogy néhány éven belül országos védettséget élvezzen.

Az előadók Babus Antal és Mázi Béla, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ munkatársai – a pénteki, alsósztregovai megemlékezéshez hasonlóan – itt is bemutatták a nemrégiben készített, három nyelvű, a madáchi életművet az olvasók elé táró internetes honlap néhány elemét. Megtudtuk például, hogy dr. Kerényi Ferenc irodalomtörténész dr. Wohlrab József írásszakértő társaságában négy éven keresztül tüzetesen vizsgálta Az ember tragédiája kéziratát. Különböző technikai eljárásokkal a lehető legrészletesebben tanulmányozták az írást, elsősorban annak kiderítésére, milyen „mélyen” nyúlt bele az eredeti szövegbe a mentor, Arany János. Kiderült, ugyan a Toldi költője legalább négyezer helyen javított, de ezeknek döntő többsége csak helyesírási korrekció. Madách ugyanis még a régi, a Vörösmarty Mihály által az 1830-as években tisztázott magyar helyesírási szabályok előtti nyelvi módozatokban fogalmazott, többek között az igekötős igéket külön írva, ezeket módosította az új „minta” nyomán Arany. Lényegi változtatást viszont csak három helyen hajtott végre: ezzel a két tudós egyértelműen cáfolta azokat a korábban felmerült állításokat, miszerint a Tragédia szerzője voltaképpen nem is Madách, hanem Arany János.

A tudományos előadást követően az emlékezők a napsütéses, de kimondottan hideg időben felsétáltak a kúria épületéhez. Itt a Szent Imre Keresztény Iskola diákjai sajátos előadással lepték meg a tisztelgőket: Lázár Ervin közismert mesejátékából idéztek jeleneteket, amikor a négyszögletű kerek erdő lakói versíró versenyt rendeznek egymás között, és a legokosabb, Mikkamakka egyértelműen az együgyű, de tiszta szívű Dömdödöm költeményét találja a legszebbnek.

A mókás műsort követően visszatért a komolyabb hang: dr. Gréczi-Zsoldos Enikő nyelvész, a Palócföld folyóirat főszerkesztője mondott sok-sok idézettel teletűzdelt beszédet Madách alakjáról. Aki a halál és a semmi határán a vidéki elvonultságból került a világirodalom legnagyobb alakjai közé. Aki a dezillúziós, kiábrándultságtól és csalódottságtól telítődött korban is morális emberi mércét nyújt, a józan emberség őrzésére hívja fel a figyelmet, miközben belső szorongások gyötrik és érzi a külső szorongatás jeleit is. Amikor pedig ebből a visszavonultságból kilépve közéleti szerepet vállal (az 1861-es országgyűlésen), kiderül róla, hogy remek szónok, a”magyar kebelben európai műveltséggel bíró fő”. A főszerkesztő kiemelte, Madách Imre még betegen, a halálos kórral küzdve is másokért fáradó lélek volt, a magyar irodalom olyan nagysága, aki körül joggal alakított ki kultuszt az utókor.

A megemlékezés végén a különböző szervezetek képviselői koszorút helyeztek el a kúria bejárata előtt található Madách-szobornál.

Hegedűs Henrik

Megállíthatatlan a listavezető

Balassagyarmati VSE – Berkenye SE 5-0 (2-0)

Balassagyarmat, 350 néző. Vezette: Péli (Bíró, Fekete)

BVSE: Földi – Illés, Gaál, Mboussi, Szandai – Szalánszki, Varga T. (Jónás 86.p.), Strehó (Pongrácz 79.p.) – Mátyás (Nagy G. 79.p.), Magos, Bódis (Molnár E. 83.p.). Edző: Lenkey Gábor.

Berkenye: Hisbéli – Németh D., Horváth, Kovács, Németh Á. (Varga J. 67.p.) – Mravik, Miklián (Porkoláb 58.p.) – Doman (Bőgér a szünetben), Sági, Greff (Rapcsák 79.p.) – Fábri (Monostori 89.p.). Edző: Bodonyi Béla.

Gól: Varga (31.p.), Bódis (36.p.), Magos (63.p.), Mravik (öngól – 76.p.), Szalánszki (84.p.).

Sárga lap: Horváth., Mravik.

Jók: Illés, Gaál, Varga T., Bódis, ill. Horváth, Mravik.

Kellemes, bár kissé hideg őszies időben kezdődött a forduló rangadója, és a hazaiak kezdettől fogva ráerőltették akaratukat az ellenfélre. Igaz, sokáig ez a főlény meddőnek bizonyult, és csak elvétve alakult ki helyzet Hisbéli hálója előtt, míg a másik oldalon egy-két kontraakció mindössze a BSE büntetőterületéig jutott el. Fél óra múltán a sokadik szögletrúgás aztán góllá érett, a hosszú oldalon jól helyezkedő Varga találatával szerzett vezetést az Ipoly-parti együttes. A különbséget hamar meg is duplázták, ekkor Strehó pontos kiugratását Bódis a kapust kicselezve értékesítette.

A második félidő hasonló játékot hozott, mint az első, azzal a különbséggel, hogy a berkenyeiek még a félpályán is alig jutottak át.  Mégis, csak nagy nehezen tudta tovább növelni a különbséget a BVSE, de a harmadik gólt gyorsan követte a negyedik is. A végén a vendégek nem kerülhették el a súlyos vereséget.

Lenkey Gábor: Magabiztosan nyertük a rangadót. Az őszi idény első fele véget ért, eddig teljesítettük a terveinket, és folytatjuk az utat céljaink elérése felé.

Bodonyi Béla: Csupán harminc percig voltunk méltó ellenfelei a balassagyarmatiaknak.

Hegedűs Henrik

Közel állt a bravúrhoz a Kábel SE

KTE-KISOKOS – Balassagyarmati Kábel SE 26-25 (11-14)

Kecskemét, Messzi István Sportcsarnok, 300 néző. Vezette: Kovács, Mándli.

Kábel SE: BALOGH – Bécsi, TIHANYI, KAJDY, Dóczi 2, DUZSI 11/3, György 2. Csere: Mátrai (kapus), Gazdag 2, TOKAI 6, Székely 2/1. Vezetőedző: Győrffy Sándor.

A KTE legjobb dobói: Milovits 7, Miss 7/4, Kátai 5/1.

Hétméteresek: 8/5, ill. 7/4. Kiállítások: 6 perc, ill. 12 perc (+1 kizárás: Bécsi, azonnali kék lap a lefújás utáni reklamálásért).

Az eredmény alakulása: 6. perc: 4-3, 17. perc: 5-9, 29. perc: 11-12, 35. perc: 13-16, 46. perc: 19-19, 57. perc: 25-23.

A kezdeti tapogatózás után a házigazdákat alaposan meglepve, lendületesebb játékra váltott a Kábel SE, tetszetős támadások végén érték el a vendégek góljaikat, sőt, még nagyobb előnyt harcolhattak volna ki, ha előbb Duzsi, majd Bécsi nem hibázza el a büntetőt. A védekezés remekül működött, kiváló volt a kapusteljesítmény is. A kecskemétiek nem találták a ritmust, és szünetig mindössze egy alkalommal sikerült közelebb kerülniük a balassagyarmatiakhoz, de Tokai két találatával gondoskodott arról, hogy az Ipoly-parti legénység térhessen nyugodtabban pihenőre.

Fordulás után egy ideig nem történt különösebb változás, de a hazaiak mellett ekkor már a nógrádi alakulat játékosai is egyre pontatlanabbul kézilabdáztak. Mi több, a szívósan zárkózó „hírös városiak” a játékrész közepe táján kiegyenlítettek, majd Milovits és Kátai irányításával átvették a vezetést. Még erre is akadt azonban válasza a Kábelnek: Duzsi előbb akcióból, majd hétméteresből volt eredményes, és ismét döntetlen állt a sportcsarnok jelzőtábláján. Az utolsó percre fordulva emberhátrányban támadott a KTE. Kátai bátran vállalkozott szélről, és nem hibázott. A gyors ellenakcióból időntúli szabaddobáshoz jutott a Kábel, ám a lövés nem sikerült, így sorozatban ötödik vereségét szenvedte el Győrffy Sándor együttese.

Összességében az idegenben is harcosan küzdő Kábel SE játékosai sokáig érezhették ajkukon a győzelem édes ízét, de aztán az időben ébredő kecskeméti csapat a legvégén keserűvé változtatta a hangulatukat.

Győrffy Sándor: Egyre jobb úton haladunk, de még mindig hiányzik valami, hogy átlendüljünk a holtponton. Sajnálom, hogy megint egy góllal kaptunk ki. Ha legközelebb így játszunk, nem marad el az első győzelem.

H.H.

Egész élete a színpadról szólt

Rendhagyó módon nyitották meg csütörtökön Őze Lajos színművész emlékkiállítását Balassagyarmaton, a Madách Imre Városi Könyvtár emeleti galériájában. Őze Áron a közönség soraiból érkező kérdésekre válaszolva tekintett vissza édesapja pályájára.

Lengyelné Zsoldos Emőke hangulatos hárfajátéka vezette fel a rendezvényt. Amikor a Szentesről, Őze Lajos szülőföldjéről útjára indult, és Nógrád megyében Mohora után immár második „megállójához” érkezett vándortárlatot a gyermek, Őze Áron Jászai Mari-díjas színművész, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház igazgatója méltatni kezdte, szinte azonnal azt mondta, inkább beszélgetés keretében emlékezzenek ezúttal az édesapjáról. Így került szóba a gyermekkor, és egy érdekes adalék: Őze Lajos gyűlölte a fegyvereket, még játék alakjukban sem tűrte. Egy alkalommal, amikor Áron és bátyja, Gábor a fürdőszoba kádjában heves vízipisztolyozást rendeztek, a hazaérkező apa rögvest kikapta a gyerekek kezéből a játékfegyvereket és ízzé-porrá törte azokat.

Természetesen a legendás színpadi szerepek is előtérbe kerültek: a Rómeó és Júliában például Lőrinc barátot játszotta Őze Lajos, és remek ötletként mezítláb alakította a papot. Kikerülhetetlen ilyen visszatekintés alkalmával a Tanú Virág elvtársa, és szállóigévé vált mondatai, valamint a „Hány az óra vekker úr?” című film, aminek főszerepét már súlyos betegen, a gyógyíthatatlan kórra küszködve vállalta el, de már Jordán Tamás fejezte be. Őze Áron hozzátette, apja egész élete a színházról szólt, következetesen dolgozott fel minden részletet, amit elengedhetetlennek vélt az adott szerep minél tökéletesebb megformálásához, e tekintetben sosem ismert semmiféle pardont sem. Végül kifejtette, nagyon örül, hogy ez az emlékkiállítás létrejöhetett, és bejárhatják vele az országot, a fiatalabb nemzedékekkel is megismertetve a magyar színjátszás történetének dicsőséges korszakait és híres alakjait.

Hegedűs H.

Lakótelepi focicsaták emlékezete

Lakótelepi gyerekként nőttem fel Balassagyarmaton, a Rákóczi út 79. szám alatt. Eleinte nem volt hely focizni. Hiszen a Hunyadi utcában még épültek a tömbházak, és a mi épületünktől alig pár méterre húzódott a kerítés, így legfeljebb csak „egykapuzhattunk” azon a mini-területen, és mindig attól féltünk, ha átpattan a labda, bizony mászni kell – igaz, ott nem akadt „csősz”, mint a Pál utcai fiúkban.

Képünk illusztráció

Aztán elkészült az udvar. Középen a kézilabda pálya méretű „foci-dühöngő”. És jöttek a labdakergető vidám csaták. Vasárnap délelőtt, úgy tíz óra tájban egy fütty jelezte, alakul a galeri. Kinéztem a harmadik emeleti lakás ablakán, és Pintér Pisti máris kiáltott: „Gida, jössz?” Beszóltam édesanyámnak a konyhába és az engedélyt adó szó után rögvest húztam fel a cipőt, és loholtam lefelé a lépcsőházban, hogy mielőbb leérjek. Közben gyűltek a többiek: Naszály Ali, Tori, Abay Andris, Bagi Zsolt, Ocsi, Duci és még sorolhatnám. Aki késett, az elején kimaradt a játékból. Tök mindegy, mekkora „spíler” volt az illető, ha nem ért oda időben, az első perceket csak a „cseresorban” töltötte.

Nagyszerű órákat loholtunk ott, nem egyszer úgy elment az idő, hogy a szülők sorra jelentek meg az ablakokban meg a lépcsőház-ajtókban az ebédre beterelni a gyerekeket. Ha meg úgy alakult, hogy nem kellett olyan sokat hétfőre tanulni, már délután folytatódott az önfeledt derbi. Késő februártól – ahogy a hó elolvadt – egészen december elejéig meg sem álltunk. Szombaton rendszerint, ki-ki a sportága szerint a városi csapatokban játszotta az ifi bajnoki foci – és kézilabda meccseket, de vasárnap a grund lett a főszereplő.

Ráadásul affajta „nem hivatalos” lakótelepi bajnokságok is szerveződtek. A „Hunyadi-Dózsa” játszótér mellett jött a „Nógrádi”, a „Jókai-Arany” alakulata, s ha jól emlékszem, egyszer a „Lenin-fiúk” is bekapcsolódtak. Ez az 1973-76 között születettek társasága remek korosztály volt, többen közülünk sokra vitték, elég csak mondjuk Tresó Józsira, vagy Ocsovai Zsoltira utalni.

Azóta eltelt több mint húsz esztendő. Felnőttünk, én magam el is költöztem. Néha-néha még elvetődök azért arra a játszótérre, és óriási kihaltságot látok. Egy-két anyuka a csemetéjével, kutyát sétáltató emberek, de sehol egy baráti társaság, sehol egy pattogó labda, sehol megannyi önfeledt kacaj, hangos „góóóól” kiáltás. Változtak az idők. A mai fiataloknak a „grund” fogalma már mit sem jelent. A számítógépes és dvd-faló nemzedék számára a mozgás, az önfeledt buli-foci csak „nyűg”, nehéz kimozdulni a négy fal közül, aki meg netán megteszi, és sportol, beéri a „kötelező” edzésekkel.

A nyolcvanas évek végének hangulata már sohasem tér vissza.

Hegedűs Henrik

Hogyan írjunk matek érettségit?

1999-ben jártunk. A mohorai általános iskolában tanítottam, töris létemre biológiát és földrajzot a hatodikos és nyolcadikos nebulóknak, hetente kétszer, kedden és csütörtökön jártam ki Mikszáth szeretett falujába. A matematika érettségi napján is letudtam az óráimat, felültem az egyórai buszra, hazajöttem Gyarmatra, megebédeltem, majd úgy gondoltam, leugrok egy kicsit a Makk Ász kocsmába.

Ahol már vártak. Pontosabban egyvalaki nagyon várt, Fűrész István matematika tanár barátom, aki ahogy lelépdeltem a lépcsőn, máris elébem állt és közölte:

- Jó hogy jössz, Henrik! Nagy feladat vár rád!

Nem tudtam mire vélni ezt a buzgalmat, de mentem utána. Az egyik asztalnál már ott voltak a „kellékek”. Toll, papír, és egy feladatsor. Pista leültetett és azt mondta:

-         Itt a mai matek érettségi példasor. Kezdj neki, másfél órát kapsz. Csak azt csináld meg, amit elsőre megértesz, a többit hagyd. Szólj, ha készen vagy.

Aztán szépek kikért nekem egy korsó sört és elment biliárdozni.

Magam is meghökkentem, milyen gyorsan haladok. Talán három feladattal lehettem kész, a többihez hozzá se fogtam, s bő egy óra múltán befejeztem. Pista röpke negyedóra alatt kijavította a „dogát”, majd gratulált, és azt mondta, ez bizony hármas érdemjegyet ér.

Akkor esett le a tantusz! Fűrész tanár úr engem egyfajta referenciaként használt. Mármint arra, hogy bebizonyítsa, olyan könnyű ez a matematika érettségi, hogy az élet más területéről érkező, teljesen felkészületlen, de azért a matematikához legalább egy kis általános műveltség szinten konyító ember is minimum közepesre megírhatja.

Ezek után nem tudom, miként kezeljem azt a tényt, hogy nyolc évvel korábban, 1991-ben jómagam kettesre érettségiztem „hivatalosan” matematikából – igaz, az meg egy rendkívül nehéz feladatsor volt.

H.H.