Új utakon indulva a médiában

 Bevallom, nagyon régen éreztem akkora elégtételt, mint kedden délután, nem sokkal négy óra után, amikor elsötétült a „királyi televízió”, az M1 képernyője és szinte meghatódva olvashattam a feliratot, amely azóta valósággal belevésődött az agyamba: „A közmédia nem hazudhat. Bocsánatot kérünk, amiért hosszú éveken át mégis ezt tettük! A közmédia most átalakul, hogy a jövőben független és hiteles legyen. A hírszolgáltatás átmenetileg szünetel. Maradjanak velünk!” Mennyei, éteri, sokak által várt, vágyott mondatok.

Számomra július hetedike mostantól legalább olyan fontos ünnepnap a magyar sajtó történetében és mai valóságában, mint március tizenötödike.

De! Miután néhány hangos kurjongatással, boldog, felszabadult kiáltással csillapítottuk, mit csillapítottuk, egyenesen elűztük szívünkből-lelkünkből az iszonyatosan hosszú ideje felgyülemlett fojtogató dühöt, amit az alázatosan alávaló „kollégáinkkal”, a Hírhamisítóval, a Pitbullal, és másokkal kapcsolatban joggal alakult ki bennünk, ideje lesz megnyugodnunk és gondolkodnunk. Most következnek az igazán lényegi feladatok, most kell összeszedettnek, megfontoltnak, okosnak és legfőképpen korrektnek lennünk, hogy a média – és nem csupán a közmédia – átalakítása úgy és akként valósuljon meg, amit a nagyközönség igénye, illetve a mi szakmai meglátásaink és megfogalmazott színvonalbeli követelményeink elvárnak. Lesz dolgunk bőven, nekünk, a megmételyeződést, a korrumpálódást elkerült, tenniakaró újságíróknak, riportereknek, operatőröknek, szerkesztőknek, vágóknak és megannyi munkatársnak, akiben a sajtó iránti tisztelet nagyfokú becsületességgel és valóban szakmai alázattal párosul.

Itt, vidéken is. Talán tényleg átélhetjük, hogy végre eljön a mi időnk, újra megmutatva, hogy tudjuk-értjük, kellőképpen tudatosan műveljük azt, ami a nagybetűs SAJTÓ, ami nem csupán mindennapos munkánk, hanem hivatásunk. Jómagam például kiváltképp óhajtanám a helyi redakciók, az ízig-vérig szerkesztőségek újjáéledését, ahova oldottan és büszkén mehetünk-járhatunk be, nem szívdobogva-félve, a mindenkori főnökök hatalmától rettegve, a fogunkat kocogtatva. Ahol megteremtődik az a szabad és lelkesítő légkör, ami a cikkírást, az interjúkészítést, a szerkesztést könnyedebbé teszi.

Gyerünk tehát előre, bízva az új éra áldásaiban!

Üdvözlet ismét a méltóbb megyevilágban

Marty McFly a klasszikus időgépes filmtrilógiában először visszamegy a múltba, majd kedve szerint előre utazgat a jövőbe.

Valahogy ez a történet jutott eszembe, amikor meghallottam, hogy a kormányzat ismét átkereszteli a vármegyéket megyékre és a főispánokból újra kormánymegbízottak lesznek.

Igazat kell adnom Magyar Péternek, hogy eleve archaikus, teljes mértékben a múltba tekintő, idejétmúlt döntés volt a vármegyék elnevezése 2023-ban, nem egy huszonegyedik századi modern Európában meghatározó szerepre vágyó nemzethez méltó. Hiába hivatkozott a rendelkezés meghozatalakor a bukott kormánypárt arra, hogy a magyar állam tekintélyéhez alapvetően hozzájárul és megerősíti a vármegyei rang, amely Szent István korától egészen 1950-ig jellemezte a Kárpát-medencei miliőt. Az én szememben azonban az elejétől kezdve visszatetszést okozott a Fidesz eme határozata. A történelemhez az átlagembernél jobban értő személyiségként sem tudtam elfogadni, hogy attól kezdve minden egyes cikkben azt kellett-illett leírnom, hogy „dr. Szabó Sándor, Nógrád vármegyei főispán”, vagy „Skuczi Nándor, Nógrád Vármegye Közgyűlésének elnöke”. Nehezen is ment, szentigaz. Nálam az ispán kifejezésről mindig a Lúdas Matyi, a főispánról meg Mikszáth Kálmán besztercei várura, Pongrácz István jutott az eszembe. A vármegyéről pedig azok a díszes térképek, amelyek például Borovszky Samu Nógrádról szóló vaskos könyvét illusztrálták az 1900-as évek elejéről. Vajon, ha marad a Fidesz hatalmon, milyen más ősi kifejezések kerültek volna elő a kelléktárból egészen a királyság intézményéig?

Mindenesetre most helyreáll a régebbi, megszokott, és a modern magyarsághoz teljesebben alkalmazkodó rend. Nem lesz ugyan olcsó mulatság a változtatás technikai kivitelezése, beleértve a megyehatárokon található táblák, az egyes hivatalok homlokzatán szereplő feliratok, akár hatósági pecsétek lecserélését, meg még jó néhány további kötelező szeletét az átállásnak, ám mindenképpen megéri, és biztos vagyok benne, hogy honfitársaink többsége elégedetten biccentett egyet, amikor ez a bejelentés a legutóbbi kormány-sajtótájékoztatón elhangzott. Csak sajnálhatjuk, hogy a régi táblákat a Magyar Közút Zrt. újrahasznosítva átfestette, nem gondolva az utókor színeváltozásaira.