Legjobb magyarként bronzérmes a Strandépítők

Színvonalas mezőnyben nagyszerűen helytállt az elmúlt hét végén, az Európai Strandkézilabda Körverseny keszthelyi fordulójában a Salgótarjáni Strandépítők férfi – és női csapata. A fiúk legjobb magyarként bronzérmet szereztek, míg a lányok kitartóan küzdve a hetedik helyet szerezték meg.

A „Helikon városában” rendezett Balaton Open elnevezésű viadalon a gyengébb nem mezőnyében tíz csapat szerepelt, de tegyük hozzá, hogy a honi elit színe-java mellett még horvát, szerb és szlovák élvonalbeli gárdák. Ebben a „felhozatalban” a Strandépítők Girls minimális célkitűzése volt a legjobb nyolc közé kerülés – amit sikerült teljesíteni. A csoportmeccsek során a négy meccsből egyet, a szerb BHC 2Areg ellen nyertek meg, igaz a másik három ellenfél  - a Multichem Szentendre, az OVB Beach Girls és a horvát BHC Dubrava - igen kemény diónak bizonyult – végül ez a három társaság végzett összesítésben a dobogós helyeken.

A tarjáni ifjú hölgyek az egyenes kieséses szakaszban szintén a magyar elitbe tartozó Győri Strandkézilabda Club együttesével került szembe, és a második szettben remekül harcolva kivívták a szétlövés lehetőségét. Itt végül 7-6-ra alulmaradtak – így az ötödik-nyolcadik helyért folytathatták. Nem akárki ellen, hiszen a vetélytárs a korábbi többszörös tornagyőztes Detono Zagreb volt. Az előző összecsapások lendülete itt is kitartott, még nagyobb elánnal küzdöttek Kisbalázsék, de a szétlövésben ismét elpártolt tőlük a szerencse. A hetedik helyet azért megszerezték – a szlovákiai, felvidéki szenci lányok nem álltak ki ellenük. Bártfai Ferenc edző elégedetten nyugtázta az erős mezőnyben történt rendkívül jó helytállást, nem utolsósorban pedig a magyar bajnoki sorozatban gyűjtött értékes 190 pontot.

A férfiak menetelésében már a sorsoláskor fel volt adva a lecke, hiszen a tizenhárom fős mezőnyt négy csoportba sorolták, és a Strandépítők a magyar bajnoki címet védő örök rivális, a Budaörs Beach Stars mellett a horvát Chemo Zagreb legénységét kapták ellenfélül – és csak kettő juthatott tovább. Nehezítette a helyzetüket, hogy rögtön az elején délnyugati szomszédaink ellen két ponttal veszítettek a szétlövésben, tehát a budaörsieket mindenképpen le kellett győzni a nyolc közé kerüléshez. Most kellett igazán a palóc virtus: a nógrádi fiúk az első játszmát fölényesen nyerték, a másodikat „szűken” elvesztették, a mindent eldöntő „büntetőkben” aztán Dénes Máté és társai egyetlen hibát sem vétettek.

Következhetett a negyeddöntő: itt először ismét egy horvát gárdát hozott útba a sors szeszélye. Természetesen a Sesvete gárdájával szemben sem ment simán az ügy. Ismét jött a szétlövés, de most a fokozott tarjáni összpontosítás nem vezetett diadalra. Másodikként a válogatott játékosokkal teletűzdelt, házigazda Hír-Sat Keszthely csapatával néztek farkasszemet a megyeszékhely legjobbjai. A végső párbaj 1-1 után most sem maradt el: ezúttal viszont 9-7-re nyertek a kiélezett helyzetekbe egyre jobban beleedződő strandépítős-srácok. A harmadik összecsapás ezek után szinte sétagaloppnak tűnt, így Rácz Viktorék készülhettek az elődöntőre.

A vetélytárs egyenesen Dél-Spanyolországból, az andalúz üdülőhelyről, Algecirasból érkezett a Magyar Tenger partjára – de a hosszú utazás egyáltalán nem látszott meg rajtuk. Az ibériaiak ráadásul makulátlan mutatókkal teljesítették a negyeddöntős akadályt. A derbi iránt komoly érdeklődés mutatkozott a lelátón, és a „csemege” valóban nagy izgalmakat hozott. Mindkét játszma alapideje döntetlennel zárult, az „aranygólt” előbb a spanyolok, aztán a magyarok lőtték, azaz sokadszor a hét vége folyamán a szétlövés határozott a továbbjutásról. Ami ugyancsak kiélezetten alakult – az Algeciras kézilabdázói céloztak pontosabban, ők készülhettek a fináléra, a tarjániaknak maradt a bronzmeccs ígérete.

Az idei EBT-döntő második helyezettje, a Dinamit BHC ellen a Strandépítők nem számíthattak jobbszélsőjükre, Bécsi Mihályra, aki egy vészkapusként elkövetett rosszul ütemezett mozdulat miatt az előző büntetőpárbajban piros lapot kapott – őt a most először tarjáni színekben szereplő Tokaji Roland helyettesítette, ám a helyosztón a „csereember” is hamar megsérült. Az első játszmát 18-16-ra nyerték Szabó Tamásék, a másodikban eleinte döcögött a gépezet, de rendezték a sorokat, és a végén egy remekbe szabott, látványos, hármas kínai légpasszos figurával, Tihaméri Zalán befejezésével mattolták a dabasiak válogatott hálóőrét, Fehér Mihályt. Ezzel 17-12-re alakult az eredmény – így a Salgótarjáni Strandépítők harmadik lett. A döntő spanyol-horvát párharcot hozott, győzött az Algeciras.

A nógrádi társaság legjobb magyar csapatként 230 pontot gyűjtött Keszthelyen, amivel óriási lépést tettek a fiúk, hogy bekerülhessenek a 2016-os európai nagydöntőbe, illetve az idei évi országos fináléba.

Tihaméri Tamás beszámolója alapján írta: Hegedűs Henrik

Biztosi tájékoztató polgármestereknek

Az elmúlt másfél hétben szorgalmasan járta Nógrád megyét Balla Mihály országgyűlési képviselő, miniszteri fejlesztési biztos. Az egyes helyszíneken elsősorban arról tájékoztatta a megjelent polgármestereket és érdeklődőket, mire figyeljenek kiemelten a településeken az uniós pályázati forrásigények összeállításánál.

 

A politikus először Rétságra látogatott, majd jött sorra Balassagyarmat, Szécsény, Salgótarján, Bátonyterenye és Pásztó állomása. A balassagyarmati fórumon Balla Mihály elsőként azt ecsetelte, hogy minden helyen az igényeket nem igazán az álmokhoz, hanem sokkal inkább az adottságokhoz kell igazítani. Külön megemlítette, hogy a Belső-Cserhát dombokkal-völgyekkel szabdalt vidékén nincs komoly lehetőség nagyobb területi kiterjedésű ipari üzemek létesítésére, erre ott van Balassagyarmat-Szügy „vonala”, ahol már kiépített infrastruktúra várja az esetleges további befektetőket. Hasonló a helyzet a Karancs-völgyében, a domborzati viszonyok itt is határt szabnak az elképzeléseknek. 

Hozzátette: az elkövetkező tíz-tizenöt esztendőben, Nógrádban a legnagyobb kihívást azt jelenti majd, hogy a meglévő, és remélhetőleg kedvezőbben alakuló demográfiai viszonyok mellett a különböző gazdasági folyamatokhoz, befektetői igényekhez miként illeszthető hozzá a szakképzési rendszer. Hiszen például a nemrégiben Szügyben megépült PARAT gyáregység termelése csak akkor lehet tartósan sikeres, ha képzett munkaerőt alkalmaz, és azt a környékről „szívja fel”, ehhez pedig elengedhetetlen egy ide idomuló balassagyarmati központú szakképzés-oktatás megteremtése.

A miniszteri biztos nem titkolta, a 2014-2020-as időszak különböző európai uniós pályázatainál (pl. a településfejlesztési operatív programok) azokat részesítik előnyben, amelyek gazdaságfejlesztésre irányulnak, hiszen maga a ciklus irányelve, hogy minden száz forint megítélt támogatásból hatvan forintot ilyen jellegű vívmányokra fordítsanak. Az infrastrukturális fejlesztések is ide kapcsolhatók – egy iparterületre haladó bekötőút korszerűsítésének e tekintetben nagy nyerési esélye van.

A honatya kiemelte a szociális szövetkezetek jelentőségét, amelyeket a közmunkaprogram folytatásaként elképzelhetőnek tart. Hangsúlyozta, a foglalkoztatottsági mutatók javításában alapvető kormányzati célkitűzés, hogy minél több személyt tartósan visszavezessenek a munka világába. A közmunkák hasznosak, ha ügyesen intézik, és erre számos remek példa akad a térségben is – ő a diósjenői fanyesedék-feldolgozást említette. Ám a kistelepüléseknél a szociális szövetkezetek beindítása is mindenképpen nyereséget hozhat, e kérdéskörben az Érsekvadkerten már működő két üzemegység tapasztalatai kedvezőek. Balla Mihály ajánlotta, a hasonló adottságokkal, hasonló mezőgazdasági kultúrákkal rendelkező szomszédos települések fogjanak össze, közösen hozzanak létre szociális szövetkezeteket, és így a közmunkák folytatásaként gazdaságilag is eredményesek lehetnek. Az Ipoly-menti falvak megerősíthetik zöldség – és gyümölcsfeldolgozó tevékenységüket, de ugyanúgy esélyt kínálnak a határon átnyúló kapcsolatok is, tehát érdemes mindenkinek a Felvidéken „testvértelepülést” felkutatni, avagy a meglévőkkel még szorosabb viszonyt ápolni, közös projektekben gondolkodni. 

A miniszteri biztos végül arra mutatott rá, hogy mindenki teljesen körültekintően, szakszerűen, a legjobb szakemberek segítségét kérve, központi koordinációt (a Nógrádi Fejlesztési Ügynökség e tekintetben partner) igénybe véve alkossa meg a maga pályázatát, mivel igen nagy a tét, óriási esélyt kapott azzal a megye, hogy összesen negyvenkét-milliárd forint találhat gazdára, és nem szabad egyetlen „fillért” sem elszalasztani, ami a fejlődést szolgálhatja.

Balla Mihály a jövőben személyes egyeztetéseken folytatja nyáron is a munkát – ahogy tréfásan fogalmazott: „senki se menjen szabadságra” –, hogy végérvényesen kialakuljanak, melyik településen milyen pályázati forrásokat igényelnek. 

H.H.

Sosem késő a csúcsra érni

Napra pontosan emlékszem, 1996. július 20-án, szombaton este úgy tíz óra tájban néztem a tévét. A képernyőn két, fehér ruhás, sisakos legény, párbajtőrrel a kezében nagy csatát vívott az atlantai olimpiai bronzérméért. Pontosabban egyoldalú ütközetet. Az egyik magyar fiú, nevezetesen Kovács Iván, aki nagynevű versenyzőnek számított, ugyanis olyan szerencsétlenül zuhant le a pástról az elődöntőben, hogy súlyosan megsérült a lába, így a harmadik helyért mérkőzve csak bicegett, nehezen mozgott. Vele szemben egy pelyhedző állú ifjonc, a jövő bajnoka, rendkívül tisztelettudóan bánt a minden egyes lépésnél nagyokat szisszenő társsal. Ő volt Imre Géza, aki néhány perc múlva a teljesen egyértelmű küzdelem végén megszerezte a bronzérmet, és kedvesen, igazi sportemberként ölelte át Kovács Ivánt.

Szűk fél évvel később, amikor a balassagyarmati kézilabdázók egyik vezetőjeként két, szintén atlantai bronzérmes nagyságot, Kökény Beatrixot és Németh Helgát köszönthettem a Városi Sportcsarnokban, Bea kísérőjeként egy félszeg, szerény, szemeit lesütő fiatalemberrel paroláztam. „Imre Géza” – mutatkozott be, s akkor ismertem fel csak őt. Beszélgettünk Atlantáról, arról, hogy egy vidámparki hullámvasutazás alatt csillant fel a szeme a kézilabdás szépségre, aztán szerelem lett belőle.

És nemsokára két szép kisgyermekkel ajándékozták meg egymást. Teltek-múltak az évek, és a feltörekvő reménységből érett vívó lett. Athénban ugyan elbukták a csapatdöntőt, de az olimpiai ezüst így is szépen csillogott. Három világbajnoki – és öt Európa-bajnoki arany is a tarsolyba került a társakkal együtt, meg egy egyéni európai elsőség, de valami még hiányzott a kollekcióból.

Most a moszkvai világbajnokságon figyeltem őt, szurkoltam neki a „live stream-en” az élő internetes közvetítésen keresztül, mert máig az egyik legszimpatikusabb, leginkább „emberi” magyar sportolónak tartom. Lassan indult be nála a „szekér”, amikor a tizenhat között jött az ukrán, felrémlett 2012, London emléke – akkor a későbbi ezüstérmes norvég ejtette ki. De Imre Géza talpra állt, nyolc tizedmásodperccel(!) a befejezés előtt kiegyenlített, a hosszabbításban pedig ő vitte be a mindent eldöntő találatot.

És onnan megtáltosodott. Vajon ki gondolta volna előtte, hogy döntőig jut? Talán ő maga sem, de ha egy üzlet beindul, és Nagy Tímea óta tudjuk jól, dübörögve beindul. Géza a fináléban is azzal az angyali nyugalommal, azzal a fokozott koncentrációval kezelte a párbajtőrt, amivel az egész addigi úton járt. De megint jött a 14-14 átka. Egyetlen találat számít. Ki a gyorsabb, ki a pontosabb, ki a higgadtabb, ki érez magában annyi erőt, hogy ott, az ellenfél testén meglelje azt az egyetlen négyzetcentiméternyi felületet, amit megszúrhat. És eljött Imre Géza pillanata. A fegyver elindult, siklott a levegőben, és megállt a világranglista első francia Gauthier Grumier ruházatán.

Imre Géza egyéniben világbajnok lett! A negyvenegyedik életévét taposó, örökifjú, fiatalos arcú kétgyermekes apuka felért a csúcsra. A boldogan beszaladó magyar küldöttség alakjai között egy borostás képű, ma már edzőként dolgozó férfiú is átkarolta a hőst: Kovács Iván.

Ne feledjük: jövőre Rioban olimpiát rendeznek, és a magyar vívófenomén – mert lehet már őt ezzel a címmel illetni – hol van még Gerevich Aladár korától, aki ötvenévesen is ott mosolyoghatott a római dobogó tetején.

Sohasem késő a csúcsra érni!

Hegedűs Henrik

Fotó: internet

Családi nap a főtéren

Vakációjukat otthon töltő gyerekeket csalogattak a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ szervezői a balassagyarmati Civitas Fortissima téren tartott családi napra.

 

A vasárnap késő délutáni „langymelegben”, a régi Vármegyeháza épülete előtt felállított asztaloknál buzgón serénykedtek a fiatalok. Göndör fekete fürtű kisfiú rendkívül ügyesen kezelte az ollót és a papírra rajzolt sárkányalakot vágta ki. Hamarosan már az újabb darabokat tűzték össze, és a szalag is felkerült a „mesterműre”, amit később a levegőbe küldtek, némi röptetésre. A következő asztalnál a gyöngyfűzés volt terítéken. A cérnaszálra egymás után kerültek fel az apró darabok, amelyek aztán karkötőként, vagy nyakravalóként is díszíthetik a kislányokat. Természetesen itt nagy szükség volt az avatottabb felnőtt-ujjak, és az éles szemek segítségére is. A harmadik asztalnál a ceruzák színes hegyei jóvoltából pillangók formálódtak a rajzlapon, és bizony egy-két gyermek igen komoly alkotói tudását bizonyította. 

A főszervező, Jakus Juli közben néhány papírlapot mutatott, amelyeken kérdések sorakoztak: néprajzi kvízjátékot állítottak össze – elsősorban a szülők, kísérők részére. Például tudják-e az emberek, ki kicsoda a falusi baromfiudvarban? Vajon a jérce, a gácsér, a gúnár és a kotlós melyik állatfajhoz tartozik? Ilyen és ehhez hasonló feladványokat fejtettek meg, akik vállalták, hogy városi létükre képletesen barangolnak kicsit a vidéki világban. Nem maradhatott el a kézműves foglalkozások közül a rendkívül népszerű körmönfonás sem. 

Aki pedig mozgalmasabb szórakozás után vágyott, hát a trambulin belsejében vígan kiugrándozhatta magát.

A kézműves-néprajzi családi nap végén a Dobroda zenekar szolgáltatott „talpalávalót” a rendezvény résztvevőinek.

H.H.

Két világrész hajói a bánki Bábelben

Pompás járművek a parton és a vízen. Bóják között araszolnak, miközben irányítójuk bámulatos ujj-ügyességgel navigálja őket. A Bánkon ezekben a napokban zajló hajómodell világbajnokság forgatagában jártunk.

Vajon miként viselték a hőhullám utáni hirtelen jött enyhülést a hajótulajdonosok és precíz alkotásaik? Ez a kérdés motoszkál a fejben, amikor a második versenynap kezdetén megérkezünk a Bánki tó partjára, és egy erős széllöket szinte hátrahőkölésre késztet bennünket. A vízen egyre inkább fodrozódó hullámok, amelyek mindenképpen megnehezítik e technikai sportág szerelmeseinek életét. 

Mire odaérünk az első stégsorhoz, látjuk, megindult a küzdelem. Piros dzsekis kínai fiú a soros. Mintha csak egy esemest írna (persze „vakon”) a mobiltelefonján, olyan mesteri módon kezeli a távirányítót. Szeme a kedvencén, hol gyorsít, hol lassít, a két bója között viszi át a hajót, majd nemsokára a jármű vissza is tér a kiindulási pontra. De hátra maradt még a dekkolás, a legnehezebb mutatvány. Ha teljesen sima lenne a tó tükre, még így sem könnyű a feladat, hát ha még a hullámok is felcsapnak a fedélzetre. Két rámpa közé viszi be a fiú a hajót, a legkörültekintőbb óvatossággal, tökéletesen ütközésmentesen. A versenybíró ujjával int, „minden oké”, már csak az időeredményre várnak.

Mi tovább ballagunk. Lengyel és cseh csoport beszéli meg éppen egymással a legfőbb teendőket, egy német házaspár – feltehetően kísérő családtagok – napoznak az egyre erősebb kora délelőtti napfényben. Jobbra, a sétányt kísérő partfal tetejére helyezve egy üvegoldalú boxba helyezve remekül megmunkált halászhajóra vetjük tekintetünket. Ahogy a fotós kolléga buzgón kattintgatni kezd, a gazda odajön hozzánk, és németül kezdi el ecsetelni e pompás darab értékeit – néhány szófoszlányt értünk belőle, és kérésünkre, egy alkalmi fénykép erejére ölébe veszi féltve őrzött kincsét. Ahogy távozunk, még utánunk kiált, valami olyasfélét: ma már vége sajnos a balti halászatnak, nem a régi.

Pár lépéssel odébb kiragasztott modell-tervrajzok függenek a tájékoztató táblán. Ínyencek itt biztos megállnak, hosszasan szemlélik a méretarányokat, a különböző részletekbe elmélyülve. A laikus csak ámul, megnézi a feliratot: ez bizony egy második világháborús brit cirkáló, a Sussex.

A víziszínpad mellett elhaladva feltekintünk a részt vevő nemzetek lobogóira. Egy.. kettő.. három.. összesen tizennégyet számlálunk. Főként európaiak, de ugye itt vannak a kínaiak, és kazah zászlót is lenget a szél. 

Távolabb, Joe Murányi szobrán túl, sátrak alatt a zsűri központja tanyázik. Mielőtt vízre bocsájtják a hajókat a versenyzők, itt át kell menniük az előzetes szemlén. Lám a kínaiak Sárga-tengeren mentőszolgálatot ellátó Hsziang Jang Hong 10 (angol ábécé szerint írva: Xiang Yang Hong Shi) hajóját ellenőrzi egy három tagú bizottság. Szemközt egy olasz, jobbra egy francia, elöl pedig egy orosz úr megmustrál minden egyes négyzetcentimétert. A francia bíró el is hessegeti az érdeklődőket, több hely kell neki, hogy mindent lásson. Hoppá: emeli fel hirtelen az ujját, és oda is hívja magához a kínai legényt. Mivel közös nyelv nincs, tipikus latinos módon, gesztikulálva, néhány hangutánzó szó kíséretében igyekszik elmagyarázni, bizony a tatcsavar egy kissé piszkos. Lám-lám mire nem figyelnek a szigorú szakemberek.

Régi ismerősünkkel, Hűvös Ferenccel, a magyar válogatott kiválóságával, aki most a szervező bizottságban vállal kulcsszerepet – vele májusban a bánki „előversenyen” találkoztunk – váltunk pár szót. Elmondja, több kategóriában hirdetnek világbajnokot, de csak ott, ahol legalább három nemzet képviselője, és minimum öt hajó nevezett. Van, aki saját tervrajz alapján két keze kitartó munkájának nagyszerű eredményével száll „harcba”, mások készletből eredetileg már összeállított darabokkal indulnak. De a gőzhajók és a vitorlások is külön-külön küzdenek, junior és felnőtt korosztályokban. Megtudjuk, hogy a tizennégy országból összesen több mint kétszáz versenyző érkezett Bánkra, és háromszáz hajó siklik majd a tó vizén a nyolc nap során. 

A sátor alatt egyébként rengeteg kis csoda között bóklászhatunk. A franciák René Descartes-ról elnevezett, „élőben” Dunkerque kikötőjében horgonyzó tengerjáróját állják körül, még az utolsó simításokat elvégzik, mielőtt a vizsgáló hármas elé állítják a hajót. Egy bajszos mogorva orosz pedig a Fekete-tengeri flotta büszkeségét, a Tagilt őrzi, mint egy vérbeli, zordon tengerész.

Még megtekintünk két többtestű (katamarán) vitorlást, az orosz srácok pózolnak egyet velük, és fordulunk is vissza. A stégeknél még néhány kép készül, amint elindul útjára egy kistestű hajó, és búcsúzunk is a bánki világbajnokságtól.

Hegedűs Henrik

Képek: Gyurkó Péter és Sztranyovszky Béla

Lókos-parti kurucságok

Nem csupán a híres-nevezetes csata napjához kapcsolódva, azaz januárban lehet megemlékezni II. Rákóczi Ferencről és hadinépéről Romhányban. Ezt bizonyítandó a nyár kellős közepén rendezték meg – hagyományteremtő szándékkal - a Lókos-parti Kurucságokat.

Kondult a harang. A bánki elágazó szomszédságában, a polgármesteri hivatal épületével szemközti kis parkban gyülekeztek pénteken délután a két napos eseménysorozat első felvonásának résztvevői. Vezér Attila polgármester köszöntő szavai mellett a Romhányi Dalárda hazafias énekeket zengett, majd megkoszorúzták a hősök emlékművét. Az este folyamán még ökumenikus istentiszteletet, valamint komolyzenei hangversenyt tartottak.

Másnap színes kavalkád várta a kurucok utódait az Angol-kertben. Mi a kora délutáni órákban érkeztünk a helyszínre. A színpadon éppen egy középkori öltözetet viselő „vitéz” tartotta szóval a népet, sorolta a menet közben rendezett különböző versenyek eredményeit. A finom falatokat kínáló sátornál sorban álltak az emberek, és ízletes, többnyire húsmentes étkeket fogyasztottak, de akadt, aki még a déli pörkölt maradékát majszolta. A szabadidőközpont hátsó, kastély felőli részén a Joker-fajátékokkal szórakoztak a legkisebbek. 

Amikor visszafelé sétáltunk, különleges viseletű lányokat pillantottunk meg: az általános iskola nyolcadikos diákjai 1920-30-as éveket idéző charleston-táncukra készültek, de előbb még megvárták, míg az ugrókötelező fiatalok befejezik látványos produkciójukat. Nemsokára a színpadon a Palóc Akusztik Band vette át a főszerepet, míg a program hátralévő részében fellépett az „X-faktorból” ismert Danics Dóra, valamint hastáncos-csoport is, az est beköszöntével pedig a balassagyarmati Retro Rock Band adott nagy sikerű koncertet.

H.H.-Sz.B.

Nagy ugrás a Derék-patakba

A Természetvédelmi Világalap (WWF) kezdeményezésére rendezték meg az ország több pontján, azonos időben a „Nagy Ugrás” elnevezésű rendezvényt. Nógrád megyében egyetlen településként a pataiak csatlakoztak az akcióhoz.

Az ötlet lényege: 2005-ben történt először felhívás, hogy a vizes élőhelyek fokozott védelmét a közfigyelem középpontjába állítsák. Idén július 12-én, délután három órára tűzték ki a vízbe csobbanás időpontját.

Patakon már fél három után néhány perccel legalább huszonöt-harminc bátor próbálkozó gyülekezett az országos védettséget élvező, 1800-ban épült Kőhíd melletti parkban, a Derék-patak partján. Minden résztvevő egy fehér pólót öltött, amelyen a következő feliratot olvashattuk: „A panda mondta, hogy ugorjak!” – ugye a dél-kínai erdőkben honos kedves mackó a világszervezet címerállata. Bár a mederben csak komótos lassúsággal csordogált a patak, és a víz legfeljebb bokáig ért (bár néhányan felvetették, hogy előfordult olyan időszak, amikor úszni lehetett benne), kicsiknek és nagyoknak egyaránt nagy élményt jelentett a talppal való „becsobbanás”. 

Előtte azonban még Fekete Tibor, a község polgármestere olvasott fel egy szöveget, amelyen részletezte, miért is fontos, hogy a gyerekek és felnőttek egyaránt törődjenek a vizes élőhelyekkel, vigyázzanak a folyókra, a csörgedező erekre. Aztán a fiatalok és idősebbek kis papírhajókat hajtogattak, és a vízre fektették azokat. Majd egy közös jelszóra – ami megegyezett a pólón lévő felirattal – egy nagy ugrással belecsobbantak a „habokba”.

H.H.-Sz.B.